A pszichológus szemével

Ha hallgatsz, túlélsz – Miért olyan nehéz megszólalniuk a családon belüli szexuális bántalmazás áldozatainak?

Az utóbbi időben egyre több olyan történet lát napvilágot, ami a gyerekkorban elszenvedett szexuális bántalmazásnak a fájdalmait, következményeit mutatja be. De talán még mindig nem egyértelmű sokaknak, miért olyan iszonyatosan nehéz beszélni erről a témáról, miért csak évekkel, évtizedekkel később képesek megszólalni az áldozatok.

Írta: Sebestyén Eszter pszichológus

Szinte mindennél nehezebb a megszólalás azokban az esetekben, amikor az abúzus családon belül történik. Ilyenkor a csendből vastag fal épül a gyerek köré, amelynek lebontása még felnőttkorban is ijesztő. Hiszen, ha valaki egy iszonyú vastag fal mögött töltötte életének jelentős részét, fogalma sincs, milyen lehet anélkül élni, mi van azon kívül.

Ha egy gyereket a saját családjában bántanak, nem a szülei, nem az otthon ad neki biztonságot, hanem épp a hallgatás fala. Csakhogy ez az évek során mind fojtogatóbbá válik. Biztonságos, de egyre több mindentől elszigetel. Nemcsak másoktól, hanem önmagától is.

A saját igazságától, a saját valóságától, a lelkének egy fájó részétől. Egy idő után a csendbe burkolózott ember fuldokolni kezd. És ilyenkor minden összeomlik, hiszen az, ami fojtogat, többé már nem lehet biztonságos.

A gyerekkori abúzust elszenvedett felnőttek gyakran évtizedekkel a visszaélés után kerülnek teljes kutyaszorítóba, hiszen az eddig a biztonság látszatát adó élet mögött egyre rosszabbul érzik magukat. A hallgatás, az önvád, az elfojtás, a felejtés és minden olyan próbálkozás, ami eddig a saját maguk védelmére szolgált, egyszer csak ellenük fordul. Ami sokáig védett, az hosszú távon kikészít és felemészt.

Egyre több áldozat enged bepillantást története megosztásával mélyen sebzett lelkébe. A szexuális visszaélés iszonyatos fájdalmakkal járó sebeket ejt a gyereklelken. Ha ez családon belül történik, a trauma nem áll meg ennél a fájdalomnál.

Az olyan családokban ugyanis, amelyekben ilyesmi megtörténik, létezik egy ki nem mondott, íratlan szerződés a családtagok közt, amihez sokáig mindenki tartja magát. Az összes családtag tudja, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélhetnek.

Ez a láthatatlan szerződés tartja egyben a családot, és tartja fenn a normalitás látszatát. Évtizedekig senki nem meri megszegni ezt a titoktartási szerződést. A gyerekkel szemben visszaélnek szexuálisan (a beleegyezés fogalma fel sem merülhet), a beleegyezése nélkül gyömöszölik a szájába a titkot, lenyeletik vele, és enélkül kötnek vele egy íratlan, de iszonyatos erővel bíró szerződést. Nemcsak a szerződést pecsételik meg, hanem az életét, a sorsát is.

Ha hallgat, túlélhet

És túl is él. Megtanulja, hogyan kell a csend falai mögött létezni. Berendezkedik egy olyan életre, hogy a sérüléseit a legügyesebben takargassa, megtanul begyömöszölt szájjal létezni, a gyomorforgató színjátékban részt venni, megtenni, amit elvárnak tőle.

Gyakori, hogy a megsemmisítő traumák annyira sokkolják a gyereket, hogy az agya a legmélyebb rétegekbe száműzi az eseményeket, és átmenetileg nem is emlékszik azokra, csak később törnek be újra a tudatába. A láthatatlan egyezséghez tartja magát akkor is, ha ő szenved tőle.

Mert legbelül érzi a súlyát, tudja, hogy mindent elveszíthet. Úgy érzi, nincs más választása, hiszen beszélni egy olyan közegben, ahol mindenki a hallgatást várja el, és számtalanszor megsemmisítették, iszonyatosan fenyegető.

A családi egyezség betartásának ára a lelke haldoklása. Élni akar, de fogalma sincs, mi vár rá a csend megtörésével. A titkával együtt nőtt fel, teljesen összenőttek. Le tudja ezt tépni magáról anélkül, hogy még jobban sérüljön? Vajon mi történik majd a családtagok közt, amikor egy évtizedek óta lappangó titokról beszélni kezdenek? Ha valaki megszólal, képes lesz a többi szereplő is beleállni a család legnagyobb szégyenéről való kommunikációba? Tudnak rendezni egy ilyen mélyen gyökerező konfliktust? Mi történik azzal a családi egyensúllyal, ami épp a hallgatásra épült?

Hazugok és szerződésszegők

Mit tesz a család azzal a családtaggal, aki megszegi az egyezséget? Hisznek neki? Tekintettel lesznek az ő sérelmeire? Vagy éppenséggel támadják, kitagadják, elfordulnak tőle? Esetleg bármit megtesznek azért, hogy elhallgattassák? Vajon az anya a gyereke mellé áll, esetleg cinkosként védi a férjét?

Miként reagálnak a testvérek, akikkel nem történt meg ugyanez? Képesek szembenézni a valósággal, vagy amit nem tudnak összeegyeztetni a szülőkről kialakított képükkel, azt teljes mértékben elutasítják? Hogyan reagál az a testvér, aki szintén bántalmazott, csak a saját védelme érdekében mélyre temette ezeket az emlékeit, és a tagadásba menekült?

Ezt a témát boncolgatja a Születésnap című film, amiről már korábban is írtam. Vigdis Hjorth Örökség című könyve pedig tovább is megy ennél. Nemcsak az első reakciókat mutatja be, hanem azt a kínzóan hosszúra nyúló tépelődést és huzavonát, ami a titok felszínre kerülése után a családtagok közt zajlik. A filmhez és a való élethez hasonlóan itt sem állnak a mellé, aki a saját lelkének megmentése érdekében megtöri a csendet.

A leggyakoribb reakciók

Pszichológusként sok időt szenteltem arra, hogy a saját tapasztalataimat kiegészítve megismerjek minél több ilyen esetet, mi történik a valóságban, ha az áldozat ki meri köpni a sok évvel korábban szájába gyömöszölt titkot, mielőtt megfulladna.

A szülők szinte minden ilyen esetben a teljes tagadásba menekülnek. Nem ismerik be, amit tettek. Sőt, a beismerés helyett változatos eszközökkel próbálják büntetni és gyötörni a gyereküket. „Legjobb védekezés a támadás” elven működve megvádolják azzal, hogy képzelődik, hogy kitalálja a szexuális bántalmazást csak azért, mert fájdalmat akar okozni szegény szüleinek és a családjának.

„Már gyerekkorában is túlműködött a fantáziája, már akkor sem tűnt teljesen normálisnak. Zavarodott elméjű, hálátlan, bosszúálló, áruló, túlérzékeny és hazug” – ilyen jelzők röpködnek a levegőben a beismerés és bocsánatkérés helyett. Sokan az ismeretségi, rokoni körökben is előszeretettel terjesztik, hogy a gyerekük „megzavarodott, képtelenségeket beszél, jön mindenféle nevetséges gyerekkori sérelmeivel”.

Esetleg „a terápiája bolondította meg, vagy telebeszélte a fejét egy rosszindulatú pszichológus”. A testvérek közül van, aki úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit, és igyekszik kerülni a testvérét. Vagy árulónak tekinti, aki megbontja a családi békét, aki egy kellemetlen alakká válva mindig csak egy olyan témán rugózik, amiről az égvilágon senki nem akar beszélni. Akad, aki megkéri a testvérét, hogy hallgasson, ne kellemetlenkedjen, ne kavarja fel az állóvizet, ne beszéljen régi emlékekről, mert felbolygatja az ő lelki békéjét.

Sokan nekiesnek a testvérüknek, amiért ilyen „rosszindulatú és vádaskodó a szüleikkel”, sokan pedig a szülők védőügyvédjének tekintik magukat.

Több olyan esetről is hallottam, hogy a testvérek azt mondták, hisznek az áldozatnak, és mellé állnak – ha bebizonyítja a vádját. Mintha egy több évtizede történt gyerekkori abúzust bármilyen módon be lehetne bizonyítani.

Kevés a kivétel

Fájdalmasan kevés olyan esetről hallottam, amikor legalább a testvér az áldozat mellé állt. És mindössze egyetlen olyanról, amelyben az apa beismerte, amit tett, mélyen megbánta, és bocsánatot kért. Azok a szülők, akik egy gyereket képesek szexuálisan használni, a hatalmukkal más módon drasztikusan visszaélni, vagy azok, akik ezt tettestárssá válva tétlenül végignézik, jellemzően nem szoktak eljutni a beismerésig, illetve a megbánásig. Viszont ragyogó együttműködéssel tesznek meg szinte bármit, hogy büntessék és meghurcolják azt a gyereket, aki meg merte szegni a családi egyezséget.

Csak arra a kérdésre nem tudnak soha válaszolni (sem ők, sem senki), hogy vajon a gyerekük miért találna ki ilyesmit? Mi jó lehet bárkinek abban, hogy a saját stigmáját, amit egész életében rejtegetett, és mindennél jobban szégyell, egyszer csak láthatóvá teszi?

Mi előnye származhat egy felnőttnek abból, ha a szüleivel megszakítja a kapcsolatot, és kitaszítják? Mi lehetne jó egy felnőttnek abban, hogy a saját családját „vádolja” kitalált dolgokkal? Vajon tényleg annyira élvezetes lenne újratraumatizálódni a családtagok reakciói miatt, és elviselni a sokszor kegyetlen és kínzó meghurcolást? Vajon lehet-e bármiféle motivációja valakinek a saját lelke megmentésén és a levegőért való küzdelmén kívül?

A film zseniális. A könyv zseniális. De a valóság, amelyet bemutatnak, sokszor elviselhetetlen. Mégis: egy ilyen, kínkeservekkel kikövezett úton a hallgatás megtörése, a fal lebontása után minden meghurcolás és büntetés ellenére elkezd beszivárogni a levegő és a napfény. A lélek fagyott része olvadozni kezd, az elszigetelt darabok pedig egésszé forrnak össze.