A pszichológus szemével

Ezekre figyelj oda! – Gyerekek a szexuális molesztálás fogságában

Vajon hány gyerek lesz áldozata felnőttek beteges „szeretetének” anélkül, hogy a környezetében valakinek feltűnne, és valaki megvédené? Vajon miért fordulhat elő, hogy szabadon és lazán használhat egy felnőtt egy vagy több gyereket szexuális játékszernek éveken keresztül úgy, hogy az valóban nem szúr szemet senkinek a környezetében? Valóban nem látja soha egyetlen felnőtt sem, vagy csak nem akarják látni, mert úgy „egyszerűbb”?

Írta: Sebestyén Eszter pszichológus

Újabb gyomorforgató hírt olvashattunk az elmúlt időszakban, ezúttal a tornászlányok molesztálásáról. Ahogy böngésztem a róluk szóló híreket, szinte láttam a szemem előtt a törékeny kislányok riadt arcát, zavart tekintetét. Elképzeltem azt a rengeteg szenvedést, amin keresztülmehettek, azt a szégyenérzetet, amit valószínűleg azóta is cipelnek. Felfoghatatlan, hogyan mocskolhatta be egy felnőtt ennyi kislány testét-lelkét. 

Most, hogy újabb tabuk dőltek meg, újra kellene értelmezni bizonyos elképzeléseket a szexuális molesztálásokkal kapcsolatban, és rendbe kellene rakni bizonyos tévhiteket. Gyakran hallom szülőktől, hogy nagyon féltik a gyerekeiket a parkokban a mutogatós bácsiktól, és minden pedofiltól. Pedig sokkal ritkább, sokkal kevésbé valószínű, hogy egy pedofil ember áldozata lesz egy kisgyerek. A gyerekekkel szemben elkövetett szexuális visszaéléseket nagyon gyakran nem pedofilok követik el, és még ritkábban idegen, mutogatós bácsik. Ha esetleg egy gyerek mégis ilyen idegen ember áldozata lesz, nagyobb az esély, hogy tud szólni a szüleinek, vagy egy felnőttnek, akiben megbízik.

Jóval gyakrabban zajlik a gyerek közvetlen környezetében a molesztálás. A szexuális molesztálók nagyon nagy része nem pedofil, szexuális orientációjuk célpontjai tehát nem feltétlenül a gyerekek, gyakran inkább azért válnak a gyerekek áldozattá, mert egyszerűen könnyebben hozzáférhetők, megzavarhatók, megfélemlíthetők, és kevésbé valószínű, hogy nyilvánosságra hozzák, mi történt velük. Így kisebb a lebukás esélye. Nemcsak erőszak-elkövetésre kell itt gondolni, hanem bármiféle szexuálisan túlfűtött közeledésre, simogatásra, viccelődésre, megjegyzésre, érintésre, leskelődésre, és olyan dolgokra, melyekkel a felnőtt a gyerek határait sérti, illetve nem tartja tiszteletben.

Az ilyen típusú bántalmazó, határt sértő kapcsolatok esetében az elkövető hatalmilag alá/fölérendelt, vagy bizalmi kapcsolatban van a gyerekkel. Előbbiekbe tartozik az edző, tanár, zenetanár, orvos, autós oktató, vagy legrosszabb esetben nevelőszülő, esetleg szülő, nagyszülő.

Ilyen esetekben a gyerek nem mer szólni senkinek, mert nagyon sokat kockáztatna ezzel. Nem tudhatja, mi lesz a következménye annak, ha szól. Hisznek-e neki, és ha igen, akkor mi lehet a következménye? A sport-, zenei- vagy iskolai teljesítményének megítélése is sérülhet. Ez a jövőjére nézve is komoly károkat okozhat. Esetleg kitiltják a szeretett csapatából. Vagy csak a társai fogják kiközösíteni, amiért „árt” egy sokak által szupernek tartott edzőnek, tanárnak. Vagy más gyerekeket és szülőket is magára haragít, hiszen az ő jövőjükre, teljesítményükre, karrierjükre is hatással lehet a szuper tanár/edző lebuktatása. Ha beárulja a felnőttet, az is lehet, hogy nem hisz neki senki, de az árulás következtében az elkövetőt vészesen magára haragítja, és az még durvábban bántani fogja.

Ha nem alá/fölérendelt viszonyban áll a gyerek az őt molesztálóval, hanem bizalmi, közeli viszonyban, a helyzet semmivel sem könnyebb. Ha a felnőtt családi barát, rokon, a gyereknek itt sincs sok választása. Szexuális visszaéléseknél jellemző, hogy az elkövető először kiépít egy bizalmi kapcsolatot a gyerekkel, és lassan, fokozatosan kezdi átlépni a határvonalat. Először csak megpaskolja a fenekét, amolyan „barátilag”. Majd egyre messzebb megy. A gyereket mélységesen összezavarja, mert azt érzi, hogy nem bántják, ő mégis zavarban van, mégis kellemetlenül érzi magát, ezért pedig saját magában keresi a hibát. Nem kér segítséget, hiszen nincs tisztában azzal, hogy bajban van. És ha az első alkalommal nem kért segítséget, egyre nehezebb lesz. Mert egyre inkább magát hibáztatja, egyre inkább azt érzi, hogy ő is benne volt, ő is tettestárs a saját maga bántalmazásában. Mert a titok már elkezdte emészteni a lelkét, és fogolyként tartani őt.

Képzeletben próbálja ugyan elmondani a szüleinek, de érzi, hogy nem tudná elmagyarázni, nem tudna kerek választ adni arra a kérdésre, hogy „de, hát miért nem szóltál?”, ezért aztán még kevésbé mer szólni.

Előfordul, hogy a felnőttek, ha egy gyerek elmondja nekik, mi történt vele, akkor is ezt a kérdést forszírozzák, és kevésbé azt, mit kéne tenni azért, hogy a gyerek jobban legyen. Egy gyereknek óriási kockázat szólni a szüleinek, minél közelebbi az ismerős, annál nehezebb. Ha szól, lehet, hogy a szülei rá fognak haragudni, vagy nem hisznek neki, hiszen a rokonukról, barátjukról nem akarják elhinni a szomorú igazságot. Előfordulhat, hogy „miatta” megy tönkre egy rokoni, baráti kapcsolat. Gyakran ő maga is szereti az őt bántalmazót – aki ezzel él vissza –, így ő is elveszít egy számára fontos kapcsolatot. Félhet attól, hogy magára haragítja ezt az embert, és elveszíti egy számára fontos felnőtt szeretetét. Ő is nehezen hiszi el saját magának a valóságot, hiszen gyerekfejjel felfoghatatlan, hogy „egy engem szerető felnőtt kihasznál, használ engem, biztos csak én értem félre”.

Előfordulhat, hogy egy nagy családi/baráti közegben történik a gyerekkel való szexuális visszaélés, vagy egy szűkebb vallási közösségben. Olyan társaságban, ahol a felnőttek egyáltalán nem számítanak rá, és ezzel a gyanútlansággal az elkövető visszaél. Ilyen esetben a gyerek szintén veszélybe kerülhet, ha elmondja a titkát valakinek, hiszen lehet, hogy a közösségben senki nem fog hinni neki, egy felnőtt szavával szemben, aki, – ha kérdőre vonnák – nyilvánvalóan mindent tagadna. A gyereknek tehát kockáztatnia kéne egy egész közösség megvetését, megalázását, megszégyenítését, haragját. Előfordulhat, hogy érzelmileg teljesen kitagadnák, kirekesztenék őt az adott közösségből. Minél kevésbé illik bele a közösségről alkotott képbe a szexuális molesztálás (például vallási közösségeknél), annál rizikósabb, hogy nem hinnének neki, és ellene fordulnának.

Azt kockáztatni, hogy a szülei nem hisznek neki, szintén iszonyúan félelmetes. Nem beszélve arról, hogy mi van, ha a szülei elhiszik neki, de ennek ellenére nem tesznek semmit, mert, mondjuk, „túl kellemetlen lenne” az adott kapcsolatban, közösségben. Talán ez az egyik legijesztőbb rizikó, hiszen ez azt jelenti a gyereknek, hogy: „ha a szüleimnek nem jelentek annyit, hogy megvédenének, kiállnának értem, akkor az egész gyerekkorom veszélyben van. Akkor támasz, oltalom és védelem nélkül vagyok, akkor csak úgy lógok a levegőben”. Ezt egy gyerek nem tudatosíthatja magában, mert ezzel gyerekként nem lehet együtt élni.

A gyerek ilyenkor tulajdonképpen zsákutcába kerül, ahonnan – korából kifolyólag – nem találhat egyedül kiutat. Szinte biztosra vehető, hogy inkább a magányt, az elszigeteltséget, és a lelkében méregként terjedő titkot választja, mert a rossz lehetőségek közül még mindig ez tűnik a legkevésbé rossznak.

Szülőként, felnőttként muszáj éreznünk a felelősségünk súlyát, hiszen a megelőzéssel tehetjük a legtöbbet a gyerekeinkért. Ahhoz, hogy a molesztálás ne fordulhasson elő ilyen gyakran, bizonyos dolgokra intenzíven figyelnünk kell, mindig, és mindenhol résen kell lennünk.

Legelőször is, a legfontosabb, hogy a gyerekeinket megtanítsuk arra, hogy nem csak a fájdalomokozással lehet bántani a másikat. Nemcsak az fájhat nekik, ha verik őket, hanem a megalázás, a lekicsinylés, és az is, ha valaki miatt kellemetlenül érzik magukat. Egy simogató érintés is lehet bántás, és okozhat évtizedekig fennálló sérüléseket, ha nem helyén való. Mondhassanak nemet a szülőnek is, rokonoknak is, és tanulhassák meg, hogy nem minden esetben kell a felnőtt óhaját teljesíteni. Ha ezt tudják, már hamarabb felismerik, ha bajba kerültek, és könnyebben tudnak segítséget kérni.

Nagy odafigyelés kell minden olyan személy kiválasztásakor, aki a gyerekeinkkel szorosabb kapcsolatba kerül, mint tanár, edző, orvos stb. Igenis ellenőriznünk kell, és időről időre beszélgetni a gyerekkel a kettejük kapcsolatáról, hogy érzi magát, ha vele van, hogyan reagál a felnőtt bizonyos helyzetekre. A rokonok, barátok, kisebb közösségek esetén pedig mindig résen kell lenni. Muszáj észrevenni, ha egy felnőtt túl sokat nézi a gyerekünket, túl közel próbál kerülni hozzá, ha szexuális töltetű vicceket enged meg magának, gyakran utánamegy, és keresi az olyan helyzeteket, amikor kettesben maradhatnak. Ha éppen a felnőttek beszélgetnek egymással, időnként utána kell nézni a gyerekünknek, mit csinál, kivel van, hogy érzi magát. Kérdezgessük, milyen a közérzete az adott közösségben, ki figyel rá, kivel szeret lenni, kiről mit gondol, mivel tölti az idejét, amíg a felnőttek egymással beszélgetnek.

Sok apró jel kiszűrhető egy-egy ilyen beszélgetésből, amikre a szülő már felfigyelhet. Az ilyen jeleket pedig kötelességünk komolyan venni, és elkezdeni gyanakodni, még jobban odafigyelni, még többet kérdezősködni, és még inkább ellenőrizni a gyanúba keveredett felnőttet. Aki ilyenkor – ha már gyanúba keveredett – sokkal kevesebbet enged meg magának. A gyerek pedig a beszélgetésekből, és az intenzív odafigyelésből érzi a védelmet, jobban biztonságban érzi magát, és többet mer mondani, sokkal kevésbé érzi magát „árulónak”. Az apró jelekre való odafigyelés tehát megelőzhet, és megállíthat olyan folyamatokat, amelyek a gyerekek lelkét évtizedeken keresztül mocskolják és marcangolják, kutya kötelességünk komolyan venni ezeket, akkor is, ha egyszerűbb lenne nem észrevenni, ha könnyebb lenne elbagatellizálni. Ez vezethet el odáig, hogy egyetlen felnőtt több tucat gyereknek tud ártani, és egyre nagyobb teret kap a szexuális játszadozásához. Vagy éppen odáig, hogy egy gyerek molesztálása éveken keresztül tarthat.

El kell felejtenünk azt a tévhitet, hogy csak a vérrel, verejtékkel, fizikai kínokkal járó fájdalmat ismerjük el fájdalomnak és bántásnak. Egy gyerek lelkét ugyanis a szexuálisan túlfűtött nézések, érintések, mondatok, viccelődések is bemocskolják, mértéktelen szégyent és bűntudatot váltanak ki belőle, a gyermeki ártatlanságát ugyanúgy elveszik, ugyanolyan lelki tüneteket okoznak, mint a szexuális erőszak. Az ilyen fajta bántás ugyanúgy SOHA nem a gyerek felelőssége, hanem az elkövetőé, és azoké, akik bagatellizálásukkal, vakságukkal, némaságukkal cinkosokká váltak.