A pszichológus szemével

A hallgatás csapdája

Amikor újabb molesztálási botrányok kerülnek napvilágra, fájdalmat, iszonyatos dühöt és reménytelenséget érzek. Fáj még olvasni is a történeteket, felháborító találkozni azzal, hogy mennyi ember engedi meg magának, hogy egy másik embert, felnőttet vagy gyereket szexuálisan zaklasson, nagyon dühítő, hogy ez milyen sokszor következmények nélkül marad, és reménytelennek tűnik, hogy valaha eltűnik ez a fajta használat az emberi kapcsolatokból.

Írta: Sebestyén Eszter pszichológus

Másrészt minden nyilvánosságra kerülésnek örülök is kicsit, mert minden nyilvánosságra kerülő ügy egy kicsit nehezíti a zaklatók helyzetét, és egy lépéssel közelebb visz az igazság felé. És minden nyilvánosságra kerülő ügy segíthet az áldozatokról lemosni azt a sokszor lemoshatatlannak tűnő szégyent, amit a zaklatóik helyett éreznek hosszú éveken, évtizedeken, vagy sokan egész életükön keresztül.

Ugyanakkor, mindig, amikor valaki megtöri ezt a végtelenség óta tartó csendet ebben a témában, vannak fülek, akik ezt nem akarják hallani, vannak emberek, akik nem akarják befogadni, hogy egyre több köztiszteletnek örvendő emberről derül ki, hogy szexuálisan használ egy vagy több gyereket, vagy felnőttet. Erre a legegyszerűbb válasz, ha megpróbálják az áldozatokat hitelteleníteni, vallomásaikat megkérdőjelezni, sok esetben büntetni, kirekeszteni, és elszigetelni azt az embert, aki erről beszélni mer.

Sigmund Freud, aki talán az egyik legközismertebb pszichológus volt, megtapasztalhatta ezt a saját bőrén. Miután nyilvánosság elé tárta azt az elméletét, miszerint rengeteg nő, akit kezel, akik súlyos pszichés nehézségekkel küzdenek, mind gyerekkori szexuális bántalmazás áldozatai, legtöbbjüknek a bántalmazója pedig valamelyik családtagja, teljesen kirekesztették, ellehetetlenítették, amiért ki merte mondani a kimondhatatlant. Még a pszichológus szakmából is kiközösítették, és kiutálták. Freud ezután úgy döntött, hogy módosítja az elméletét, mert nem bírta elviselni ezt a mértékű elszigeteltséget, amit a csend megtörése után tapasztalt. (Rengeteg év eltelt azóta, de az ő árulásának a mai napig sok káros következménye van.)

Azok az emberek viszont, akik szexuális bántalmazás áldozatai, nem tudják megváltoztatni a saját igazságukat, a saját valóságukat, azért, hogy nehogy kirekesszék őket. Nekik két választásuk van, vagy hallgatnak, mert félnek a valóságuk felvállalásának következményeitől, és nem merik vállalni a legnagyobb traumájukat, és a hallgatásukkal szigetelik el magukat és érzik magukat egy börtönben, vagy elkezdenek beszélni, ezzel megkockáztatják, hogy lesznek, akik nem hisznek nekik, hogy lesznek, akik elfordulnak tőlük, lesznek, akik kirekesztik őket, vagy épp bosszút akarnak állni. Mivel a bántalmazások nagy részét nem idegenek követik el, ezért, ha az áldozat beszél, gyakran hozzá közel álló embereket veszít el, ők fordulnak el tőle.

Sokan még most sem értik, hogy akivel ilyen trauma történt, miért nem beszél azonnal, sokak szerint hihetőbb és hitelesebb lenne egy azonnali kitárulkozás, mint ha évekkel, vagy sokszor évtizedekkel később mondja csak el a történetét. Ennek rengeteg oka van, rengeteg olyan oka, amiknek megértéséhez sokat segít, ha ismerjük az abúzus lélektanát.

A szexuális abúzus olyan bántás, ami testet és lelket egyszerre bánt, és egyszerre szégyenít meg. Ami megfosztja az embert a saját méltóságától. Ami bemocskol. Ami kivétel nélkül minden esetben szörnyű, zsigeri szégyenérzettel jár. Történik valami, aminek nem szabadna megtörténnie, ami teljesen nem helyén való az adott közegben, az adott kapcsolatban. Van egy nagyon speciális lélektana ennek a fajta abúzusnak, az elkövető ugyanis nemcsak megfosztja az áldozatát az emberi méltóságától, a saját teste feletti rendelkezéstől, nemcsak súlyosan megsérti és átlépi a határait, hanem mindezen felül bravúros könnyedséggel az abúzussal egyidőben átadja a saját bűntudatát, szégyenérzetét az áldozatának. Hogy ezt, hogy csinálják, sokszor számomra is rejtély. De történik valami szégyenletes dolog, ők általában a szégyen legapróbb csíráját sem érzik, bűntudatuk pláne nincs, de mivel szégyenletes dolog történt, valakinek mégis szégyellnie kell magát. Mivel az elkövető nem fogja, az áldozata fogja helyette is szégyellni, ami történt. Olyan zsigeri szégyen ez, ami szerintem elképzelhetetlen olyan emberek számára, akiket nem ért hasonló bántás. Olyan szégyen, ami beleköltözik az ember testébe, lelkébe, és botrányosan nehéz tőle megszabadulni.

A szégyen az egyik ok, ami miatt a szexuális bántásról irtózatosan nehéz beszélni. Mivel az áldozat/ túlélő testét szégyenítették meg, és használták, ezért akár egy eset után is hosszú-hosszú ideig a teste fáj, a teste közvetíti a fájdalmát. Szinte minden szexuális bántás után az ember tele van a változatosnál is változatosabb testi panaszokkal, és tünetekkel, amitől szintén szégyelli magát, és amik sokszor megakadályozzák azt, hogy kimondja a vele történteket, vagy a nyilvánosság elé álljon. Minél szörnyűbb a trauma, annál valószínűbb, hogy beszélni sem tud róla anélkül, hogy a teste ne érezné magát szörnyen közben, és produkálná a különböző tüneteket. A dadogástól kezdve, a gyomorgörcsön keresztül, a tikkelésig, a kiütésekig, hányásig, lábremegésig, vagy az egész test reszketéséig, ájulásig, bármi olyan testi reakció előfordulhat, ami igencsak megnehezíti a traumáról való beszédet. Mire a testi tünetek enyhülnek, és elviselhető mértékűek lesznek, már sokszor évek telnek el, és már meg lehet vádolni azzal, hogyha valóban megtörtént volna vele az abúzus, biztos mondta volna korábban is.

Az abúzus lélektanához hozzátartozik, hogy az elkövető a legtöbb esetben hatalmi pozícióban van, az áldozata neki valamilyen módon alárendelt személy, akitől függ. Például családtag, tanár, edző, pap, főnök. Ha akkor és ott kimondja az áldozat, ami történt vele, sajnos nagyobb a valószínűsége, hogy ez kizárólag rá nézve fog negatív következményekkel járni, hiszen a felette álló személy, aki ráadásul gyakran bármit megtesz, hogy elhallgattassa, úgy bünteti, ahogy akarja. Sajnos még nagyon nem tartunk ott, hogyha egy gyereket a tanára zaklat, akkor egész biztos, hogy a tanár lesz kirúgva, és nem a gyerek lesz meghurcolva. Még nem tartunk ott, hogyha egy felnőttet egy olyan ember zaklat, aki hatalmilag felette áll, akkor, ha a felnőtt erről beszélni mer, ne ő viselje ennek a negatív következményeit, ne az ő karrierjét lehetetlenítsék el, ne az ő becsületét sértsék meg újra, ne az ő igazságát kérdőjelezzék meg, és ne tőle forduljon el a környezete. Valljuk be, ebben a témában a mai napig nagyon sok esetben az az ember viseli a legtöbb negatív következményt, aki beszélni mer, miközben az elkövető zavartalanul folytathatja addigi életét és tevékenységét. Amíg a hatalmi viszony fennáll, addig nagyon kockázatos egy szexuális zaklatást napvilágra hozni. Miután a hatalmi viszony megszűnt, ismét lesznek emberek, akik azt mondják, ha igaz lenne, már beszélt volna róla korábban is.

Még nehezebb a helyzet, ha a szexuális abúzus gyerekkorban történik. A gyerekkori szexuális visszaéléseknek szerintem két fajtája van. Az egyik, amikor szeretetbe, kedvességbe bújtatva történik a gyerek használata, amikor nem társul feltétlen fizikai fájdalomokozással, a felnőtt arra használja a gyereket, hogy szexuálisan izgalomba jöjjön, vagy szexuális kielégülésre. Ezt megoldják sokan anélkül, hogy a szó szorosan vett értelmében megerőszakolnák a gyereket. Ezekben az esetekben a gyereknek fogalma sincs, mi történik, teljes káoszt él át, azt érzi, hogy borzalmasan rosszul érzi magát a bőrében, de nem feltétlen tudja, hogy ez bántás, ami olyan mély nyomokat fog hagyni, hogy még évtizedekkel később is fájni és üvölteni fog a lelke. Ő ezt akkor, ott nem tudja. Ezekben az esetekben nagyon sokszor felnőtt korában tudatosul benne, mi is történt vele valójában, hogy ami egy kedveskedő, érzelemgazdag kapcsolatnak tűnt gyerekként, az valójában nem volt más, mint az ő használata. Nem ritka az sem, hogy akkor tudatosul egy felnőttben, mikor szülővé válik, és akkor fogja fel, hogyha az a gyerekével történne, amit ő átélt, az egy borzalom lenne.

A másikfajta gyerekkori abúzus, amikor konkrétan agresszió és szadizmus is társul a visszaéléshez, amikor konkrétan megerőszakolják, vagy úgy használják, hogy borzalmas fizikai fájdalmakat okoznak. Ebben az esetben a gyerek, ahhoz, hogy túléljen, általában disszociál, gyakran félájult állapotba kerül, lelassul a vérkeringése, pulzusa, a légzése, a teste megmerevedik, mozdulatlanná dermed. (Ezt a mozdulatlanságot beleegyezésnek értelmezni a világ egyik legmocskosabb és aljasabb bűne). Ezekben az állapotokban nagyon gyakori, hogy az agy amnéziával védi a gyereket, mert ez kell a túléléséhez. Minél közelebbi kapcsolatban áll az elkövetővel, annál valószínűbb, hogy felejtenie kell ahhoz, hogy életben maradjon, és ne őrüljön meg. Rengeteg szexuálisan bántalmazott gyerek felejti el a szexuális erőszakot, mert elviselhetetlen. Ez az amnézia azonban nem végleges, gyakran évtizedekkel később térnek vissza ezek az emlékek az ember tudatába, felborítva akkor mindent.

A gyerekkori abúzusnál szinte minden esetben sok-sok évnek vagy évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy az egykor bántalmazott gyerek beszélni tudjon. Persze, mire tudatosul benne, mi is történt vele, vagy mire emlékszik a traumatikus emlékeire, és ezek nem árasztják már el annyira, hogy képtelen legyen akár megszólalni is, addigra már nehezen hihetővé válik a története azok számára, akik nem ismerik az abúzus lélektanát, és nem tudják, miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy megszólaljon, miért nem tette meg korábban.

Természetesen egyszerűbb út a túlélők szavahihetőségét megkérdőjelezni, mert akkor továbbra is ragaszkodhatnak emberek ahhoz az elképzelésükhöz, hogy a világ egy valamelyest rendezett, igazságos hely, ahol ilyen dolgok nem fordulnak elő. Ahol nem derülhet ki ismerősünkről, vagy általunk rendesnek hitt emberekről, hogy nőket vagy gyerekeket erőszakolnak, zaklatnak és használnak nekik kiszolgáltatott embereket. Férfiakat, nőket, kisfiúkat, kislányokat.

Én is egy ilyen világban szeretnék élni. De ehhez a világhoz épp úgy kerülhetünk közelebb, ha tanulmányozzuk az erőszak, az abúzus működését. Ha nem tenne szívességet senki a szexuális zaklatóknak azzal, hogy azt hurcolják meg, aki megszólal. Ha nem tenne szívességet senki nekik azzal, hogy belefojtja valakibe a saját igazságát, vagy hazugsággal vádolja, csak mert neki kellemetlen hallgatni.  És így eljutnánk odáig, hogy az lenne ijesztő és kockázatos, ha valaki használni mer egy másik embert, nem pedig az, ha valaki erről beszélni mer. Na ekkor billenne egy kicsit helyre a világ.