Oszd meg, hogy segíthess!

 

14 éves voltam, első gimnazista. Az egyik nap, suli után mentem haza a 6-os villamoson iszonyú tömegben utazva. Éreztem, hogy egy férfi dörgölőzik hozzám, amennyire a tömeg engedte arrébb húzódtam tőle, de csak jött utánam. Akkor még nem a hátizsák, hanem a kézbe fogott táska volt a divat, és nekem is ilyen volt. Az egyik kezembe fogtam a táskát, és a másikkal próbáltam kapaszkodni.

Ami nem volt egy egyszerű mutatvány, lévén rengeteg ember, meg ez a férfi, is állandóan lökdös. A lökései egyre gyorsultak, erősödtek. Megint arrébb akartam menni, de elkapott a tömegbe, hátulról átkarolta a nyakamat, és nem engedett. Viszont közben vadul lökdösött. Hangosan tiltakoztam az ellen, hogy lefogott, de erre senki nem figyelt oda, ő meg mondta, hogy nem is fog le, csak kapaszkodik ő is. Közben a táskát fogó kezemben, valami furcsa dolgot éreztem a táskán kívül, de a tömegben azt sem tudtam mi az. 

Egyszer csak, valami meleg folyt a tenyeremre, és én rájöttem, ez az alak a kezembe élvezett. Kikészültem, eldobtam a táskámat, és ordítva kentem rá a ruhájára, mindazt amit a kezembe eresztett. Na erre már a körülöttünk utazó felnőttek is felfigyeltek, és elkezdtek kiabálni, hogy micsoda kurva egy kislány vagyok én, ha ilyeneket észre veszek! Még volt hátra egy megálló addig, hogy haza érjek, de lelökdöstek a villamosról, mondván ilyennel nem lehet együtt utazni! A férfi meg ott állt a tömegben, feltűnően kigombolt sliccel, és gúnyosan mosolygott rajtam. 

Igaz, paralízises vagyok, akkor még gép volt a lábamon, és egész életemben nehezemre esett a járás, de azt az egy megállót, már nem szálltam villamosra, hanem zokogva sántikáltam hazáig. 

Szerencsémre, az édesanyám otthon volt! Ahogy megérkeztem, rohantam kezet mosni, ő meg látta, hogy sírtam, és nincs meg az iskolatáskám, tehát utánam szaladt a fürdőszobába, megtudni, hogy mi történt. Nekem fel sem tűnt, hogy a táskám nincs a kezemben, mert ledobtam a földre a villamoson, és azután, már úgy pörögtek az események, hogy oda sem tudtam a táskámra figyelni. 

Anyu faggatott, és én újabb sírógörcs kíséretében elcsuklottam azt, hogy mi történt. Nem győzött vigasztalni, nyugtatni. Egy órával később telefonáltak a Móricz Zsigmond körtéri villamosvégállomásról, hogy leadtak nekik egy iskolatáskát, amit a villamoson találtak, benne, volt az én ellenőrzőm, abból vették ki a telefonszámot. Anyu felöltözött, elment a táskámért, de nem hozta haza! Haza egy vadonatúj iskolatáskával jött, benne, minden ami a másik táskában volt! Közölte, hogy a régi táskámat kidobta út közben. Egyébként nem volt régi, körülbelül két hónappal előtte kaptam, hogy a gimibe, már új táskával mehessek. Ahogy én se, úgy anyu sem akarta, hogy még egyszer azt a táskát a kezembe vegyem! 

Ma már 63 éves vagyok, de a mai napig kísért ez a történet! Nem is annyira, maga az abúzus, mint a körülöttem lévő felnőttek reakciója, amit a mai napig nem tudok megérteni, feldolgozni! Nem értem, miért az áldozat a hibás? Pláne, ha egy 14 éves kislányról van szó! Évekig, még anyunak sem hittem el, hogy én semmiben nem voltam bűnös a történet kapcsán. Hiszen ott a villamoson, mindenki engem hibáztatott, mindenki ellenem volt! Anyu meg nagyon szeretett. Így azt hittem, csak engem akar vigasztalni, és mégis csak a villamos utasainak van igaza, és én egy rossz lány vagyok, ha ilyet észreveszek.

Évekig nem mertem felszállni tömött közlekedési eszközre, inkább bármilyen nehéz is volt, gyalog tettem meg az iskoláig az utat. Azon túl, szegény szüleim, minden nap adtak annyi pénzt, hogy ha nagyon fáj a lábam, be tudjak ülni egy taxiba. Persze tudva, hogy ez nekik mekkora érvágás, nagyon ritkán használtam fel a pénzt, inkább elindultam már reggel fél hétkor, hogy nyolc órára, megállásokkal, és ahol erre lehetőség volt leülésekkel tarkítva, de beérjek az iskolába. Ma már másik országban élek, és öregasszonyként nem fenyeget ilyen veszély, de még mindig vannak averzióim a tömegközlekedési eszközökkel szemben, és ha tehetem, inkább marad a taxi.

Go to top