Oszd meg, hogy segíthess!

 

Napokon keresztül a ti történeteiteket olvastam. És most is csak ülök a gép előtt és azon gondolkozom, hogy is írhatnám le. Én sokszor elmeséltem már a történetemet. Voltam pszichológusnál (jelenleg én is annak tanulok), elmondtam néhány barátomnak, az aktuális páromnak... Mindenkinek, akiről azt gondoltam, nem fogják elmondani a családomnak.

10 évvel ezelőtt történt. A kezdetektől fogva próbáltam elnyomni, meg nem történtté tenni, alibiket gyártani a férfinak... Úgy álltam hozzá, hogy nem nagy dolog. Engem nem vertek halálra, nem voltak olyan nagyon komoly fájdalmaim, mint sokaknak és nem terrorizáltak lelkileg. Ezáltal elhittem, hogy ez nem is számít. Mégsem mondtam el anyunak, amikor lehetőségem lett volna rá. Utána pedig már késő volt. 

Most viszont, hogy órákat töltök ezen az oldalon, rájöttem, hogy eddig fel se tűntek dolgok a saját esetemmel kapcsolatban. Jött egy felismerés. Eddig is tudtam, hogy ez nem helyes, hogy nem volt jó, ki is mondtam, hogy szexuális visszaélés történt, de igazán nem fogtam fel. És most valahogy megértettem. És kicsit felszakadtak a régi sebek, illetve újak is keletkeztek. Ezért döntöttem úgy, hogy szeretném, ha összeszedhetném végre a gondolataimat, kicsit rendet rakhatnék magamban és szeretnék végre szabadon, nyíltan beszélni róla. Mert úgy érzem, eddig csak suttogva, titokban mondhattam el pár dolgot. De néha üvölteni akarok. És most üvöltök! Talán elküldöm anyukámnak is, hogy megértse. Szavakban nem tudnám így elmondani, mit érzek. 

A szüleim elváltak, mikor én 9 éves voltam. Anya újraházasodott. Édesapámmal viszont borzasztóan megromlott a kapcsolatuk. Nem beszéltek egymással, én voltam a közvetítő és általában a rossz hír hozója is kap az áldásból... Akkoriban, mikor ez az eset történt, anya új férjének egy barátja odaköltözött hozzánk a melléképületbe. Én is ismertem őt pici gyerekkorom óta, előtte anyukám legjobb barátnőjének volt az élettársa (nálam nagyjából 25 évvel idősebb). Túl sokat nem beszéltünk egymással, de egyszer, mikor meséltem anyának, hogy van egy lány ott, ahol apa még mindig élt, aki folyamatosan fenyeget neten keresztül (bár nem tudom, mi problémája volt velem, látásból is alig ismertem), azt mondta ez a férfi, hogy majd ő eljön velem egy apás hétvégén és bemutat ott egy pár ismerősének, akik megvédhetnek. Akkor még persze semmit sem sejtettem és csak a napokban, 10 évvel a történtek után esett le, hogy valószínűleg ő már akkor eltervezte, hogy mit fog csinálni és akkor megteremtette hozzá a feltételeket. 

Eljött a hétvége, elutaztunk abba a városba. Apám tajtékzott, hogy mi az, hogy apás hétvégén én elmegyek valahova?!... Felhívta anyut, aki engedélyt adott rá. Apám még jobban őrjöngött, én pedig egyre jobban féltem. Az öcsém kicsi volt még, talán 6-7 éves, féltem is otthagyni. Viszont nagyon szabadulni akartam és hálás voltam a pasinak, amiért kimentett... Ezt követően tényleg elmentünk egy kocsmába, ahol ott voltak a barátai. Hozott ki nekem sört és egy ideig semmi baj nem volt, beszélgettünk a többiekkel, nem gondoltam semmi rosszra. 

Meglehetősen agresszív ember volt, különösen, ha rövidet ivott. És most ivott. Volt ott még egy fiatal srác, akivel bunkózott és meg akartam kérni, hogy ne csinálja, nem akar ő semmi rosszat. Ekkor áthúzott az asztal fölött (egymással szemben ültünk) és megcsókolt. Mindenáron ki akart menni velem, de én visszaültem a helyemre és elkezdtem félni. Aztán eljött a záróra és elindultunk. Nekiszorított egy falnak és tovább akart csókolni, közben próbált fogdosni. Eltoltam magamtól, de egyre erősebben nyomult hozzám, kértem, hogy ne csinálja, nem akarom, de nem igazán érdekelte... Egyedül voltam, apámhoz féltem visszamenni, anyu kb 50km-rel arrébb volt és az éjszaka közepén nem is tudtam volna mit csinálni. Naiv voltam, még akkor is úgy gondoltam, hogy hát mégiscsak ismer kiskorom óta, a szüleim a barátai, csak nem csinál semmit... Tévedtem. 

Ott aludtunk egy ismerősénél. 2 szoba volt, a nő fia nem volt otthon, az ő szobáját kaptuk meg és csak egy ágy volt. Próbáltam húzni az időt, szerettem volna minél tovább kint maradni a konyhában, ahol a nővel voltunk. De egyszer ő is lefeküdt... Még akkor is ellenkeztem, akkor is kértem, hogy hagyja abba... De nem kiabáltam segítségért, nem rugdostam, nem karmoltam vagy haraptam. Nagyon sokáig az élt az agyamban, hogy az erőszak az, mikor ezt teszik a nők és otthagyják őket az út szélén összeverve. Nem is emlékszem, hogy történt. Az első érzések rémlenek, de egyszerűen kikapcsolt az agyam. Semmi nem maradt meg azon kívül, hogy azt mondogattam magamban, hogy ez nem a valóság, ez nem történik meg! Mindent blokkolt az agyam és azóta sem jött elő más emlékkép arról az estéről - ha belegondolok, nem is olyan nagy baj ez. A következő, amire emlékszem, egy mondata volt: "próbálj meg aludni!" Onnantól "kicsim"-nek nevezett. Emiatt a mondata miatt próbáltam meggyőzni magam, hogy vigyázott rám, nem akart bántani. A mai napig nehéz nem így gondolni, mert mellette "kedves" volt és nem is tudtam, hogy jogilag ez minek számít... Hogy ez abúzus-e?... 

A legrosszabb az egészben, hogy utána elkezdtem keresni a társaságát. Féltem, hogy anya megtudja és nemcsak azért, mert attól tartottam, hogy engem fog hibáztatni és büntetni, hanem mert láttam már őt összetörni. És féltem, hogy most is ez lesz. Meg akartam védeni ettől. És magamat is. Emiatt igyekeztem a pasi közelében maradni (aki még mindig nálunk lakott), hogy ne maradjak kettesben anyukámmal és ne kérdezősködhessen... Emiatt persze iszonyatosan nagy ribancnak éreztem magam. Mintha kiprovokálnám, hogy újra megtegye, pedig csak féltem. De persze újra megtette. És nem én mentem oda, hanem ő jött be a szobámba. Vagy amikor anyuék aludtak, vagy amikor nem voltak otthon... 

Anya persze észrevett valamit és rákérdezett, mi van köztünk. Csak a csókot mertem elmondani, de az is kiverte a biztosítékot. És nem rá volt dühös, hanem nekem mondta, hogy hagyjam őt békén... És ez is csak most tudatosult bennem a napokban. Anya tudta! Ha nem is az egészet, de egy részét mindenképpen tudta. Tudta, és nem tett semmit. Nem beszélt vele, nem mondta el senkinek, nem zavarta el... Továbbra is ott élt nálunk... És talán most ez okozott nekem egy új sebet. Anya mindig "anyatigrisnek" hívta magát, aki mindent megtesz a gyerekeiért és bárki ellen megvédi őket. Akkor miért nem csinált mégsem semmit?... Letaglózott a dolog. 

De lett ez ennél rosszabb is. Később férjhez mentem. A nevelőapámmal nagyon megromlott a kapcsolatunk. Egy világ kurvája voltam az ő szemében, aki semmi másra nem jó és ezt előszeretettel hangoztatta is. Hazugságokat talált ki rólam, hogy "lebuktasson", kavarta a szart és mindent megtett, hogy anyával megrontsa köztünk a kapcsolatot. Sikerült is neki. Egy alkalommal megvédtem a húgomat tőle (aki az ő vér szerinti lánya), és anya arra jött haza, hogy veszekszünk. Egyből mellé állt, hogy ÉN ne veszekedjek vele. Zokogva ültem kocsiba és hajtottam el. Ezután Facebook-on ment tovább már anyuval a veszekedés, aki hozzám vágta, hogy tudja nagyon jól, hogy én azt mondom, hogy megerőszakoltak, pedig valójában élveztem a dolgot... Ide olyanok írják le a történetüket, akik átéltek hasonlót. Gondolom, nem kell mondanom, milyen érzés volt... Eleve így tudtam meg, hogy hiába rejtegettem előle, valaki köpött. Az a valaki pedig a férjem volt. A volt férjem. A második ember, akiben megbíztam, akire az életemet bíztam. És aztán ahelyett, hogy ezt normálisan megbeszéltük volna, ezt kaptam anyámtól... Fél évig egyáltalán nem beszéltem vele. 

Nagyjából 1,5-2 évvel később a pszichológusom segített eljutni odáig, hogy tisztázzak anyával mindent. Rettegtem ettől a beszélgetésből, de mindig ott lebegett közöttünk ez a kimondatlan feszültség. Muszáj volt lépni. Elmondtam neki. Néha kérdezett valamit és azt mondta, szólnom kellett volna, mert mi van, ha terhes maradok? Nekem ez meg se fordult a fejemben, mert tudomásom szerint a pasi meddő volt. Azóta se beszéltünk többet erről. 

Viszont a pasi azóta megházasodott (anyu és a nevelőapám volt a tanú az esküvőn), eljárogatnak néha együtt bulizni, látogatják egymást, karácsonyoznak... Nem jó érzés. Csalódtam. Képmutatásnak érzem ezt az egészet. És dühít. És sírva üvölteném, hogy akkor évekkel ezelőtt miért nem zavarta el? Mikor megtudta, miért nem tett semmit? Persze azon kívül, hogy engem támadott?... És mindezek után hogy tud még a tanúja lenni az esküvőjén és karácsonykor velük ünnepelni?!... 

A szexuális életem ezek után persze katasztrofális volt. Bevonzottam azokat a kapcsolatokat, ahol előszeretettel aláztak meg és birtokoltak. Most végre egy olyan kapcsolatom van, amiben szabad lehetek. A párom próbál felépíteni minden téren. A szexuális életem mondhatjuk, hogy 10 év után rendbe jött, meg mertem nyílni, át mertem adni magam, bár a testemet még mindig szégyellem... Az önértékelésem viszont redukál a 0-hoz. A lelkem még nem jött rendbe. Mert inkább a lelkemet érte sérülés. Nem így akartam elveszíteni a szüzességem. Oda szerettem volna adni valakinek, akiről úgy éreztem volna, hogy megérdemli és akkor, amikor úgy érzem... De erre lehetőségem sem volt, mert elvették tőlem. Ha én rontom el, mert később megbánom, az az én hibám. De így tehetetlen voltam. És talán ez a legrosszabb az egészben.

Go to top