Oszd meg, hogy segíthess!

 

Két évvel ezelőtt még fogalmam sem volt róla, hogy velem is történhetett ilyen, semmi emlékem nem volt... Hat évvel ezelőtt fordult meg először a fejemben a gondolat, hogy miért nem emlékszem 10 éves korom előttről semmire, miért nincsenek emlékeim a gyermekkoromból, csupán néhány emlékfoszlány a nagyis nyaralásokból, vagy az iskolából.

Akkor kezdem el a tudatosan foglalkozni magammal, és kezdtem bele egy mély, önismereti munkába. Teltek az évek egyre több minden jött elő, mígnem úgy lassan 2 évvel ezelőtt bevillant egy kép, és kinyílt egy óriási kapu az emlékezetemben, de csak most léptem be rajta igazán... 

Nyár volt, vagy tavasz, meleg volt a levegő, egyedül voltam otthon, játszottam a szobámban. Anyuék szokás szerint dolgozni voltak, de már elég nagy voltam ahhoz, hogy egy kis faluban, nyugodtan magamra hagyjanak. 10 éves voltam és nagyon önálló. Volt egy szembeszomszédunk, Tibi. Akkor olyan 45-50 év körüli lehetett, szellemi fogyatékos és alkoholista. Fura volt, sosem szerettem, mindig figyelt, kint ült a kapuban, én szemben a házával otthon játszottam az udvaron, ő meg semmi mást nem csinált csak figyelt. Mindig figyelt! Féltem tőle, a szüleim (teljesen érthető okokból) annyit mondtak csak, hogy nem kell tőle félni, ő beteg. Tényleg beteg volt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. 

Szóval aznap, otthon játszottam a szobában, ajtó nyitva, vidéken minek zárni... Hallom, hogy ugat kutya, kinézek az ablakon, látom, hogy Tibi bejött a kapunk, és jön az ajtó felé, kirohanok, az utolsó pillanatban elfordítom a zárat. Sikerült, nem jött be, de eszembe jut, hogy a nappaliban nyitva az ablak, a tornácról pedig egy lépéssel be lehet jönni az ablakon, berohanok, késő, nincs idő bezárni az ablakot. Rettegek. És írva a sorokat, úja és újra átérzem mindazt a menekülést és félelmet, amit akkor éreztem. Nem tudom bejött-e, a következő kép, hogy ott van fölöttem, csak az erejét érzem, hogy elkezdi levenni a blúzom/ingem, nem értem mi történik, próbálok kiszabadulni, de nem megy, nem tudom mit csinál, csak azt érzem, ezt nem akarom, nincs erőm elszabadulni és beletörődöm, hogy nem megy. Érzem az erejét, a lehelletét, a sóvárgást, hogy szorítom össze a térdem, hogy hozzámér, hogy fogalmam sincs mi lesz a következő mozdulata és hova fog nyúlni... A következő kép, hogy rohanok a kertben eszeveszetten, el a házból, ki a kertből. 

Az első egy - másfél évben azt hittem megőrültem, hogy túl nagy a képzelőerőm, hogy biztos baj van velem meg minden ilyen. Apránként jöttek elő az emlékek, apró részletekben a legkülönbözőbb helyzetekben. És már annyi mindent értek, hogy miért nem tudok elköteleződni, miért menekülök minden elől, miért jutott az összes párkapcsolatom szinte bántalmazásig, hogy miért nem fájt az első szex és miért nem véreztem, vagy miért jött meg az első menzeszem 11 évesen és mivel nem állt el 3 hétig kórházban feküdtem... hogy miért hagytam oly sokszor megaláztatni magam mint nő, hogy miért nem tudtam megosztani a problémáim sosem a szüleimmel. 

Már emlékszem, és örülök neki, hogy tudom a szüleim nem bántottak, és nagyon jó szüleim voltak és szerettek, mert most már ezt is tudom, mert erre is emlékszem. <3 

Szeretném lerakni ezt a terhet, hogy egy teljes értékű életet élhessek.

Go to top