Oszd meg, hogy segíthess!

 

Az elveszett önértékelésem után nyomozva került elém barátnőm története… és jöttem rá, hogy jé, ilyen nekem is van! de már olyan rég kibékültem vele… Olvasva aztán a történeteket itt a honlapon, jöttem rá, hogy de hát akkor ez nem is olyan „természetes”, ami velem történt, és hogy valószínűleg ezekhez az élményekhez köthető az az önemésztő bizonytalanságom, amivel folytonosan lenullázom magamat, amivel érvénytelenítem a teljesítményeimet. 

„Minek felböfögni a múltat”, mondja az amúgy nagyon támogató partnerem… Talán mert mégiscsak megfeküdte a belsőmet valami?! Talán mert végre ki akarok állni magamért, és szeretném, ha az egészséges öntudatom ki tudná mondani : „Velem Ezt nem lehet megtenni!”… Talán mert szeretném visszavenni az önmagamban való hitet, és szeretném valós értékén látni önmagamat – annak ellenére, hogy velem Ezt többször is meg lehetett tenni, és én nem tudtam magam igazán megvédeni. 

Talán azért kell „felböfögni”, kimondani, kikiáltani, hogy a szégyenkezés, a mások kímélése, a mások iránti megértés helyett ki tudjam mondani: Vádollak! mert a tetted összezavarta a pszichoszexuális fejlődésemet, eltérítette a világképemet, mert elhitette velem, hogy az élet ilyen, és ezeket el lehet, sőt el kell viselni... Vádollak! mert a tetted megrendítette a gyermeki önbizalmamat, mert – a felnőttek iránti lojalitásomban - elhittem, hogy mindezért én vagyok a hibás…. 

Most újra gyászolom magam, hogy így éltem le az életemet, önhibáztatásban, a kisebbrendűség gyötrő érzéseivel, az értéktelenség-érzéseivel. PEDIG NEM EZ VOLT AZ IGAZSÁG! 

Nagyanyáméknál a szomszéd bácsi 7-8 éves lehettem, elkapott, amikor a bújócskáztunk a gyerekekkel fent a kiserdőben. Valahogy ismerős szavakat súgott, alkohol és dohányszagú nyált kent az arcomra, számra, és nedvessé matatta a bugyimat – amiért megdicsért, „jó kislány vagy, látom élvezed”... Nagyon féltem, dobogott a szívem, és vártam-tűrtem, hogy most mi lesz… de aztán kiugrottam, hogy a pajtásaim meg ne lássanak. 

Aztán a nagyanyám nagyon felpofozott, mert bogáncsos lett a hajam, és gyűrött a ruhám… közben valahogy tudtam, hogy tudja, hogy milyen-féle gyűrődések azok, és kicsit csodálkoztam is, hogy így reagál. Védelmet a 2 évvel idősebb szomszéd lánytól kaptam csak, aki estére az ágyába invitált, és megmutatta, hogy nem kell félni, lehet ezt élvezni is akár. 

Ahogy ez a szomszéd bácsis történés felelevenedik, azt látom, hogy egy 3 éves, fehér ruhás kislány fekszik ott dermedten… Tehát ezért volt ismerős az a helyzet 7-8 évesen, mert mindez egyszer már megtörtént! 

Kedves Nagyanyám, Vádollak! mert, nem álltál ki mellettem, nem állítottad helyre a világ rendjét, és nem a férfit verted el, hanem engem. De hogyan is álltál volna ki mellettem, amikor a saját lányod mellett sem álltál ki, amikor anyám úgy 11 éves lehetett, és molesztálta őt a nevelőapja, a te férjed, akkor is a gyerek ellen fordultál! „biztos kelletted magad, te kis kurva” mondtad anyámnak, aki igyekezett a leghamarabb cselédnek szerződni, hogy megszabaduljon otthonról… 

Kedves Szomszédbácsi! Vádollak, mert nyomorultságodban egy gyereken élted ki a szexuális izgalom iránti vágyadat, nem törődve azzal, hogy ez mit okozhat annak a gyermeknek. Évekig lested, ahogy játszottunk az udvaron, és kerested az alkalmat, hogy lecsapj rám – és talán más kislányra is. 

Annyira elbizonytalanodtam magammal kapcsolatban! És annyira elhittem, hogy én vagyok a rossz, akivel ilyenek történnek, aki ilyeneket csinál! 

És akkor, ha én ilyen vagyok, akkor már nem is kellett olyan nagyon tiltakoznom, amikor 9 – 13 éves korom között többször is megtaláltak lányok az iskolában és a nyári táborokban. Csak némi testi izgalommal fűszerezve el kellett tűrnöm, hogy matatnak rajtam, miközben szégyenkezem, mert érzem, hogy mindez helytelen, és csak erősödött a lesújtó véleményem magamról, hogy már megint ilyen helyzetben vagyok! 

Kedves Lányok, nem tudom, mi is a Vádpont felétek, mert még mindig össze vagyok zavarodva azzal kapcsolatban, hogy mi a „normális”, és hogy én vajon azzal, hogy belementem valamibe, vajon tettes társ vagyok-e, vagy áldozat? Nem tudom, vajon mennyire volt kihívó a szeretet és figyelem iránti vágyam, nem tudom, vajon nektek milyen történésetek volt, amitől ezeket a szexuális játékokat akartátok játszani? Mindenesetre ezekben a helyzetekben nem én voltam a kezdeményező, és ezekben a „játékokban” én mélyen szégyelltem magam. 

Jó lett volna, ha gyerekként lehetett volna ilyenekről beszélni értő – támogató felnőttel… De akkor úgy gondoltam, hogy nem beszélhetek felnőttekkel, mert én szégyellni valóan rossz vagyok! 

Ebben erősített meg az a történés is, amikor 7-es korunkban a fiúk beszorítottak a kisház mögé, és vigyorogva heccelődtek azon, kit kell lecsókolnom, és ki az, aki tapizhatja a mellemet, ki dughatja a dudorodó nadrágját a combomhoz, miközben én hátratekert kézzel szégyenkezem, és mégis egyfajta hősies kiállással visszabeszélek nekik és valami szellemességgel próbálom túlélni, felülírni a történést. De aztán „lebuktunk” és a tornatanár elé kerültünk, aki számon kérte a fiúkon a viselkedésüket, és egy egy seggberúgást kaptak. És én kicsit örültem, mert úgy éreztem, hogy végre igazságot tesz, hogy itt most végre kiállnak mellettem és értem! Örültem, mert ilyent eddig még nem tapasztaltam. Aztán amikor a fiúkat kiküldte, engem is odapenderített, és fenéken rúgott, mert miért is kerültem én ilyen helyzetbe? és hogy máskor ilyent ne csináljak!!! Elakadt a lélegzetem, sírni sem tudtam, most is érzem a testemben ezt a döbbenetet. 

Kedves Tanár úr, Vádollak! mert nem tudtad helyesen felmérni egy 14 éves lány helyzetét, és bár szerettél volna nevelői felelősségeddel jól cselekedni, valójában igazságtalanul bántalmaztál, és elmélyítetted bennem az ön-hibáztatást, és ez által nullára csökkent bennem, hogy értékesnek tudjam magamat. Te egy nagyon szép férfi voltál, akiért sok lány rajongott az iskolában, és énnekem lett egy „titkom” veled, hogy te fenéken rúgtál engemet, mert akaratom ellenére szexuális történetbe keveredtem 5 fiúval… A cselekedeted azt üzente nekem, hogy senki sem áll ki mellettem, és én nem tudom megvédeni magamat se fizikailag, se az önértékelésemben. És hogy nem is érdemlem. 

Nagyon felkavaró most ezt itt mind leírni, de megteszem, mert ki akarom szabadítani a természetes önérték tudatomat mindazon téves és hazug állítás alól, amellyel eddig éltem. És ha most kiállok magamért, és átértelmezem a történéseket, és helyére teszem a dolgokat, önmagamat és a másikat…, akkor rá kell jönnöm, hogy nem, nem arról szólt a történet, hogy kitüntetettnek érezhettem magamat, mert észrevették, hogy milyen szép nagylány vagyok már. És nem, nem kellett volna szinte meghatódnom attól, hogy milyen nagyon szerelmes belém a nagynéném férje, amikor 15 évesen fogócskázás közben megcsókolt a konyhájukban. 

Kedves Nagybácsim, Vádollak! mert tetteddel a gyermeki státuszomat megsértetted, felnőtt férfi létedre egy lehetetlen helyzetbe hoztál azzal, hogy elpanaszoltad, milyen hidegen bánik veled a feleséged, és te mennyire vágysz egy kis gyengédségre, és hogy csak egy kis puszikát szeretnél a számról, mert olyan szédítően szép vagyok… Te szegény! Nekem évekig bűntudatom volt, mert a feleséged elvált tőled, és évekig nem mertem a nagynéném szeme elé kerülni, mert annyira hibásnak éreztem magam. 

Kedves önmagam! most nem tudom, hogy Vádoljalak-e valamivel, mert hogy hogyan is keveredhettél ennyi minden történésbe… vagy fogadjam el, hogy karma?, horoszkópi predesztináció?, transzgenerációs abúzustörténés? spirituális tanulás?… vagy mi kellett ahhoz, hogy mindez - és van még néhány más történetem is ezeken felül - megtörténjen velem? Mégis csak közöm kell legyen nekem mindehhez! De azt is látom, ahogy a korai abúzus történés, szinte megágyaz a továbbiaknak, a tévesen értelmezett bűnösség tudata gyengíti az önérték tudatomat, ami a védekező mechanizmusaimat csökkenti. 

Csúszom lefelé, „hozom a formámat”… Hogyan tudom ezt megfordítani? Most lehetőségem van a sorstársak körében nem „elfogadni”, nem kibékülni, hanem venni a bátorságot és Felháborodni! Kifakadni! Nyilvánosságra hozni... miért is? Hogy végre kiállhassak a magam igazsága mellett, és ezzel talpra állítsam az önértékelésemet. 

Meg persze segíteni másoknak is feldolgozni. És persze megvédeni a következő generációt – az unokáimat. 

A - szintén abuzált - barátnőm azt mondta, hogy mivel ezekhez a történésekhez szorosan hozzátartozik a TITOK és a TABU, ha nyilvánvalóvá válnak a dolgok, akkor kevésbé fog mindez előfordulni. Én ebben jelenleg még nem hiszek, sajnos, de azt érzem, hogy megkönnyebbülök, hogy minderről nyíltan beszélek önmagamnak és másoknak. 

Jó hosszú lett ez a leírás, és most egyszerre élem azt, hogy kissé beborult a világképem, mert napvilágra került egy csomó nehézségem, mégis a remény is közelebb van, hogy képes vagyok átölelni magamat, és a tétova vádlás helyett azt mondani az akkori és mostani magamnak, hogy NEM TE TEHETSZ RÓLA! Megpróbálok most védelmet és biztonságot adni magamnak, IGAZAT adni és jól szeretni. Azt érzem, hogy az egymás közti beszélgetésekre szükségem lenne, mint a Katona színházban is volt, és hogy talán nem is annyira pszichoterápiára, mint inkább önsegítő csoport-foglalkozásra vágyom, ahol magunk között, magunkat megmutatva, magunkban rendezzük a dolgainkat, egymást segítve a tapasztalataink által. Szívesen felveszem a kapcsolatot ez ügyben a szervezőkkel is… 

Ada

Go to top