Oszd meg, hogy segíthess!

 

A húszas éveimben éreztem először, hogy apám valami rosszat tehetett velem. Pszichológiát tanultam és olvastam, hogy intő jel, ha valakinek nincsenek gyerekkori emlékei. Nekem pedig nem voltak. Szinte semmi 14 éves korom előttről. De akkor azt mondta egy terapeuta, Ödipusz-komplexus. Kicsit még azt is éreztette velem, hogy feltűnési viszketegségem van. Visszaküldött a pokolba, pedig megnyílt egy ajtó, hogy kijöhessek belőle.

Aztán jóval később jöttek az első emlékbetörések. Azóta ürül a sublót.

Kb. négy tucatszor erőszakolt meg az apám. Kétszer a nagybátyám. Egyszer úgy, hogy engem az apám, a nagybátyám pedig a saját kislányát. Egy szobában voltunk, 6-8 évesek lehettünk. Az ember, akit apámnak kellett hívnom évtizedeken keresztül, előtte szinte mindig megvert, szinte félholtra, fojtogatott, sípolt a tüdőm, elvesztettem az eszméletemet. Semmire nem emlékeztem. Semmire. Kertvárosi tökéletes nagycsalád. Megfenyegetett, hogy megöl, elmondja anyámnak. Máig sem tudtok megbocsátani, anyámnak sem. Nem lehet nem észrevenni, csak ha valaki nem akarja. Nem volt anyámban annyi, hogy megerősödjön és szembe tudjon nézni a gyerekéért azzal, ki a férje.

Mindenhol megerőszakoltak, véreztem. Mintha pépes, folyós lett volna a belsőm. Amikor nagyobb lettem, begyógyszerezett, beverte a fejem az asztal élébe, mert már voltam annyira erős, hogy súlyosabb külsérelmi nyomok nélkül nem tehette. Amikor felnőttem, dicsekedett azzal, hogy tudni kell, hogy kell megverni egy gyereket úgy, hogy ne maradjon nyoma.

Ha baja volt vagy nem volt baja, csak úgy gondolta, hogy megteheti, bejött, összevert, aztán megerőszakolt. Először csak akkor, amikor anyám nem volt otthon. Aztán már akkor is, ha otthon volt. Aztán jöttek a húgaim. Védtem őket, amikor tudtam, akkor iszonyatosan megvert és még durvábban és kegyetlenebbül megerőszakolt, ha lehet, ha egyáltalán lehet ilyet írni egy 9 éves kislány esetében. Volt, hogy beleverte a fejemet a húgomba.

Ma már azt gondolom, mindenki tudta, az anyám, a szomszédok, a nagynéném és senki, de senki nem szólt egy szót sem. Az első eset után, ma már tudom, átmentem azon az apatikus érzésen, mint az elhagyott árvák. Ez négy éves koromban volt. Iszonyatos hasíték a kívülről tökéletes család és a megerőszakolt, megkínzott, a tudattalanba száműzött árva között. Ma már gyógyulok egy remek terapeutának és sok erőfeszítésnek köszönhetően. Ha olvassa, köszönöm neki, itt és most is.

Go to top