Oszd meg, hogy segíthess!

 

Ha visszagondolok a gyermekkoromra, mindvégig jelen volt az életemben a mellettem élő felnőtt által megteremtett „szexuális légkör”, szinte természetessé vált az évek alatt, hogy a szeretett bizalmasom, szeretett családtagom, édesapám „játékszere” voltam…

Igen, szinte természetes volt, bármilyen furcsán is hangzik, mert abban éltem amióta az eszemet tudtam, s bár úgy négy-ötéves koromban már felfogtam, hogy valami nem teljesen „szép dolog”, valamilyen „titkolandó” az ami történik velem… de a hatalmi pozíció azt hozta, hogy cinkostárssá váltam, s szót fogadtam, titokban tartottam a „dolgot” mindenki előtt, még anyukám sem tudhatta meg…

Hogy mi is az ami velem történt? Mit nevezek „szexuális légkörnek”…? Hát azokat a „játékos perceket”, amikor egyedül maradt velem, (igyekezett nagyon sokszor ilyen helyzetet teremteni a tizenév alatt) s egyszerűen használt.

Használt. Simogatott, puszilgatott, nyalogatott, ahol neki jólesett, s élvezkedett hozzám dörzsölődzve… sokszor azt kérve, hogy én is simogassam, ott, ahol és ahogy neki szüksége volt rá… Sokszor mindezt megtette a takaró alatt is, olyankor is, amikor édesanyám a másik helységben épp tett-vett… (...a mai napig nem értem, vajon ennyire vak volt, vagy csak ennyire vak akart lenni...)

Az érdekes az, hogy még „szerencsésnek” is érzem magam, így utólag is, (látva a nagybetűs életben milyen szörnyűségek történhetnek, és történnek is másokkal…), hogy sohasem bántott, sohasem okozott fájdalmat, „mindössze” elvette azt amire szüksége volt, amikor csak szüksége volt…

Akkor lett vége, amikor tizenéves koromban már „egyértelműen” felfogtam, helytelen amit tesz, s jogom van nemet mondani, s nagyon határozottan, felháborodottan, nemet is mondtam egy utolsó „közeledésére”…

Ez az utolsó sikerélmény, amikor végre rádöbbentem kifejezhetem a saját akaratom, nem változtatott azon, hogy teljesüljön a „dédelgetett” gyermekkori álmom, és sok-sok kilométerre kezdtem el a felnőtt életem az otthonomtól, s jelenleg is távol élek a családomtól.

Elmenekültem. Így söpörtem a szőnyeg alá a fel nem dolgozott traumát, hátrahagyva azt a közeget ahol éltem. Évekkel később csomagoltam ki a magammal cipelt „batyum” méghozzá akkor amikor megszületett a kislányom… hiszen a születése pillanatától kezdve keserűsséggel, haraggal, kétségbeeséssel azon rágódtam, hogy mondhatok nemet arra, hogy a nagyszülőkhöz kerüljön valaha is a kislányom akár egy napra is… s egyfolytában azon „kattogott” az agyam: hogy ha eddig nem, mindeddig sohasem, akkor most igen, anyatigrisként nem csak botrányt csinálok, hanem annál sokkal drasztikusabb tetthez folyamodok, ha csak akár egyetlen ujjal is hozzáér … aztán az élet fél évvel később megoldotta ezt a „problémát”… édesapám meghalt, s bár a halála váratlanul történt, hirtelen, én úgy érzem nincsenek véletlenek…

Hálát is adtam a sorsnak… így hallgathatok tovább… Később sikerült megbocsájtanom neki mindazért amit tett, de csak évekkel a halálát követően, amikor 15 év házasság után elváltam, s megértettem, nagyon sok köze van a velem történteknek szinte mindenhez. … így az életem alakulásához a mai napig is...

Érdekes édesanyámnak valahogy a mai napig nem tudtam megbocsájtani, a kapcsolatom vele, minden bizonnyal legnagyobb mértékben pont ennek köszönhetően, abnormális.

Go to top