Oszd meg, hogy segíthess!

 

Apámról az első emlékem, hogy a gyerekszobában, az ágyamon ülünk. Középen apám, balra tőle én, jobbra pedig a bátyám. Arra kényszerít, hogy fel-le simogassuk szorongassuk neki és nem engedi hogy elvegyem a kezem. Bátyám akit sokat vert, és félt tőle, szót fogad, de én elakarok menni és sírok. Apám mondja, hogy nem érti miért sírok, ez teljesen normális. De azért legyen ez a mi titkunk anyának ne mondjuk el.

Ha valamihez közel kerültem, azt megpróbálta elpusztítani. Egyszer a kutyánkat félholtra verte, mert látta hogy puszilgatom. Kitépte a kutyát a karjaimból, és hallottam ahogy recsegnek a csontjai ahogy üti. Utána már nem mertem kimutatni az érzelmeimet senki felé. Azért is megvert ha sírtam. Kifejlesztettem a hangtalan sírást. Így éjszaka kedvemre sírhattam anélkül, hogy megvert volna ez miatt is. Persze a bepisilést és bekakilást nem tudtam elrejteni. A rokonaim csúfoltak érte. Te nagy marha, te szamár! Nem vagy már kisbaba óvódás vagy! Ennél szebbet sosem kaptam tőlük. Lehet azt hitték ha elég hangosan ordítanak, akkor majd megjavulok?

Később ha bármire szükségem volt a bátyám zsarolt. 6 évvel volt idősebb. "Ding-ding"-nek hívta, és a szüleink előtt is használta két mutató úját váltva egymásra téve, hogy ha ding-ding akkor segít vagy megkapom ezt és ezt. Aztán rám feküdt. Felül volt és a micsodáját oda gyömöszölte az enyémhez. Éreztem hogy nem jó, szégyelltem magam. Nagyon szerettem a bátyám, és felnéztem rá. Össze voltam zavarodva. Egyszer a függöny nem volt behúzva, láttam hogy a nagymamám is látta. Majd arrébb ment. Nem történt semmi. A mai napig nem értem miért. Felnőtt fejjel émelyít a dolog, hogy úgy viselkedtem mint egy örömlány. Valamiért valamit.

10 éves voltam amikor életem első csókját kaptam. Apámtól. Részeg volt. Bementem a szobámba, nem tudtam hogy ott van, csak a könyveimet akartam kihozni. Utánam kapott a kezeivel, és azt mondta megmutatja hogyan csókol egy férfi. Nyelvét beletuszkolta a számba. Ez a legélénkebb emlékem, folyton érzem a szotyola és alkohol undorító ízét. Kapálóztam ahogy lehetett. Elkezdett fogdosni, a mellemet markolászta csipkedte, leakart teperni, rángatta a ruhámat. Sírtam és sikítoztam. Úgy féltem, mint soha. Hosszú hadakozás után valahogy eltudtam menekülni. Ezután anyu elvált aputól. Anyuval maradtunk, apu elköltözött. Nem meséltem neki erről. Nem tudom hogy mit tudhatott. De másnap rakta ki apám szűrét.

Később a rokonaimnál találkoztam újra az apámmal. Sosem szólt hogy jön, azt mondta meglepetés. (Később nem jártam át a rokonokhoz, és nem kellett ilyen meglepetést átéljek.) Akkor lepődtem meg igazán, amikor az udvaron mindenki szeme láttára beletuszkolta a nyelvét a számba, és mindig úgy köszönt ha jött vagy ment. Senki nem szólt egy árva szót sem. Sőt dicsérték apámat folyamatosan. Mondták mennyire szeretik. Ékszereket hozott nekem, ajándékokat. Utálom az ékszereket, és utálom az ajándékokat. Az ismerőseimnek mindig azt mondtam hogy azért, mert bárki megtud venni valamit, az csak attól függ mennyi a pénze, de abban nincs benne az ember maga. Inkább legyen valami kézzel készített, és abban benne van a ráfordított idő. Mondjuk ez igaz.

Felnőtt koromban találkoztam ismét apámmal, amikor a bátyámhoz költözött. Én úgy viselkedtem mint akivel semmi sem történt. Illedelmes voltam, távolság tartó. Ő meg folyamatosan ócsárolta a külsőmet. Inkább nem írom le mindenki előtt minek szólított. A bátyám és a felesége csak nevetett rajta. Aztán lett két gyerekük bátyáméknak. Anyám szólt, hogy nem szabad a gyerekeket velük hagyni. Szólt a hatóságoknak is. Mire a sógornőm kitalálta, hogy anyámnak elmentek otthonról. A hatóságok annyiban hagyták az egészet, valahogy kitudta beszélni magát az egészből. A szülők tudtak róla hogy veri a kicsiket, bepisilnek, bekakilnak, de semmi sem történt. Nem lehetett erről beszélni velük. Bátyám pontosan tudta hogy milyen az apám, hiszen 6 évvel idősebb és én is emlékszem mi történt, és őt még nagyon durván verte is. Csontok is törtek nála verés után. Keze és lába. Ma már nem lakik náluk apám, de nem ezért, hanem mert átvágta őket pénzzel.

Arra gondoltam, hogy majd idővel jobb lesz. Egyszer meséltem el csak 13 év ismeretség után egy barátomnak, amikor nagyon kiborultam. Sokszor próbáltam előtte is de nem jöttek ki szavak a számon. A családomnál nem kellett mesélni mert mindenki előtt történt.

Sok emberrel találkozom munkám során. Mostanában pánikrohamok törnek rám, amikor apám típusú emberrel kell beszéljek. Ez a munkám, és nem tudom mi tévő legyek. Főleg doktorok és alkoholisták között van olyan aki kihozza belőlem a rosszullétet. Lábtörlőnek néznek, és én hagyom. Ez miatt meg a kollégák is piszkálnak, hogy miért nem állok ki magamért, miért hagyom hogy elharapódzanak a dolgok. Ott hagyjam-e a munkahelyemet? Ez a megoldás? Vagy az, ha megküzdök a démonjaimmal? Egyáltalán megtudok ezzel küzdeni?

Szeretnék párt is magamnak, de nagyon félek a férfiaktól. Sokszor vissza kell pislogjam a könnyeim amik csak úgy kijönnek, ha mondjuk beszélek egy sráccal. Úgyhogy inkább kerülöm ezeket a helyzeteket. Így is totál idiótának néz már mindenki a viselkedésem miatt. Nem tudom mi lehet a kiút. Régebben sokáig szedtem nyugtatót és antidepresszánst, amit az agyturkászom írt fel. Semmi változást nem tapasztaltam. Azt leszámítva hogy bambább voltam. Nagyon zárkózott vagyok. Elmondani nem tudom egy idegennek szóban, hogy lát engem hogy mi történt. Szégyellem.

Egyszer olvastam hogy bevonzzuk a dolgokat. Én is bevonzottam a sok rosszat. Nincs egy ember sem akiben megbíznék. Magányos vagyok. Úgy érzem nem élek. Ha arra gondolok hogy holnap meló, öklendezni kezdek. Mindenhol vannak emberek. Valószínűleg máshol is kijönne rajtam. Egyszer éreztem magam csak biztonságban, amikor külföldön éltem. Hiába szakítottam meg a kapcsolatot mindenkivel, néha óvatlanul is összefutok velük bevásárlások alkalmával. És olyankor nagyon félek. Újra kisgyerek vagyok. Aki nem tudja megvédeni magát, aki csak hallgat. Pipa vagyok magamra, hogy ilyen vagyok. Nem akarok ilyen lenni.

Go to top