Oszd meg, hogy segíthess!

 

Ez egy 11-12 éves, 6. osztályos kislány története. Egy több, mint harminc éves történet. Az én történetem. Hetekig, hónapokig tartott? Nem tudom. Nekem akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Egy pokoli örökkévalóságnak!

A szüleim akkori legjobb barátai vettek egy parasztházat vidéken. Rossz állapotban volt, fel kellett újítani. Apám lelkes építkező volt (és szakember), úgyhogy innentől kezdve minden hétvégét ott töltöttünk, ott is aludtunk. Apám, a másik apuka, és az ő legnagyobb, még kamasz fia is kemény alkoholisták voltak. A felújítást segítendő, hamar összegyűltek a környék ráérő, szintén szomjas emberei.

Elég hamar rájöttem, hogy egyetlen lányként valami olyasmibe csöppentem, amire nem voltam felkészülve. A felnőtt bácsik gyakran a fenekembe csíptek, megsimogattak, megérintettek, ami nekem nagyon kellemetlen, nekik pedig nagyon vicces volt. Nem értettem mi ez, mit csinálnak velem. Nem mertem szólni senkinek. Nem tudtam, hogy' mondjam apámnak, hogy a legjobb haverja a fenekemet fogdossa! Anyámat nem akartam megijeszteni, azt gondoltam, ilyen illetlen dologról ő még nem is hallott!

Mindig igyekeztem apám, anyám, vagy a másik anyuka közelében tartózkodni, hátha mellettük nem mernek ilyeneket csinálni velem. Ha ők mit sem sejtve elküldtek, a többi gyereket próbáltam „fedezéknek használni”.

Akkor jöttem rá igazán, hogy bajban vagyok, amikor egyszer szorosan apám mellett álltam, és úgy markoltak a fenekembe. Nem tudtam semmit sem tenni, csak előbbre léptem egyet, és álltam tovább, mintha mi sem történt volna. Rádöbbentem, hogy akármilyen óvatos is vagyok, nem tudom megvédeni magam velük szemben!

Mivel nem mertem szólni soha senkinek, és ezért a tetteiknek nem lett következménye, egyre merészebbek lettek. A telek hátsó részén egy kisebb erdőnyi bozótos volt. Egyszer elkaptak és berángattak oda. Lefogtak, és össze-vissza tapogattak. Hiába próbáltam szabadulni, védekezni. Közben olyan szavakat mondtak, amiket én a mai napig nem merek kiejteni. Miután elengedtek, csak magamat hibáztattam: miért hagytam magam, miért nem szaladtam el? Nem mintha bármelyikre is lett volna esélyem velük szemben. Nem értettem, miért csinálták ezt. Mi a jó ebben nekik? Mert nekem csak rémület és szenvedés volt az egész! Annyira szégyelltem magam, hogy ezek után végképp' nem mertem szólni senkinek.

Ezek az esetek aztán egyre gyakoribbá, és erőszakosabbá váltak. Számtalan alkalmat találtak arra, hogy ezt tegyék. Egyszer pl. míg a kisebbek az erdőben játszottak, és az apám a szomszédban deszkát vágott a fűrészgéppel, anyám és a másik anyuka boltba indult. Én velük akartam menni, de a férfiak rám szóltak, hogy hagyjam már a nőket nyugodtan beszélgetni, maradjak csak itt. Anyám rám mosolygott, és azt mondta, tényleg maradjak, menjek játszani a kisebbekkel. Én meg csak álltam, és néztem, ahogy kifordulnak az udvarból. Tudtam, hogy mi lesz, ha elmennek! Tudtam, hogy utánuk kellene szaladnom! De mit mondtam volna nekik? Miért nem fogadtam szót? Az igazságot nem mertem elmondani! Csak álltam, és néztem utánuk. Ahogy eltűntek, már vittek is be a konyhába. Addigra már általában ott csinálták.

Mindig többen voltak, és őrt is állítottak. Nekiszorítottak a falnak. Felnyúltak oda is, aminek a létezéséről addig nem is tudtam. Az iszonyúan fájt! Valószínűleg megállapodtak abban, hogy azt a bizonyos dolgot nem csinálják. A többi még belefért az értékrendjükbe.

Számomra annyira hihetetlennek tűnt ez az egész, hogy mikor újra és újra mentünk hétvégenként, én mindig azt gondoltam, hogy ez előtt nem is történt semmi, mert ilyen nincs! Aztán mindig ki kellett józanodnom...

Változott kik és hányan voltak ott. Én meg csak álltam a konyha falához szorítva, és vártam, hogy cseréljenek már, hogy mindenki sorra kerüljön, és minél hamarabb vége legyen! Ettől a gondolattól megátalkodott bűnösnek éreztem magam! Milyen lány az, aki ilyeneket gondol, hogy cseréljenek már?

Állandóan nagyon csúnya szavakkal illettek. Hogy mi vagyok. Ezeknek a pontos jelentését nem ismertem, de tudtam, hogy olyan nőkre mondják, akik valamiért rosszak. Eleinte még azt mondogattam magamban, hogy én biztos nem vagyok az, de aztán elhittem. Mi más lehetnék? Hiszen rossz vagyok, ha velem ilyeneket meg lehet csinálni! A legnehezebb azonban nem ezeket volt hallani, hanem amikor közben ilyeneket mondtak: – Ezt élvezed mi? Csináljam még?

Ezt még most is nehezemre esik leírni. Ez olyan volt, mintha én akartam volna! Pedig ha rajtam múlik, soha nem történt volna semmi! De az én véleményem nem számított. Még csak fel sem merült, hogy lehetne beleszólásom.

Hamar megtanultam, hogy ha ellenkezem, ha próbálom megvédeni magam, az csak nekem fog fájni! Attól csak még erősebben szorítanak, esetleg megütnek, és minden tekintetben sokkal durvábbak lesznek. És így is – úgy is az történik, amit ők akarnak. Én meg a kisujjamat sem tudom mozdítani, hogy megvédjem magam.

Szóval, egy idő után már meg sem próbáltam védekezni. Hagytam magam. Tehát már nem csak bűnös dolgokat gondoltam, hanem már hagytam is magam! Ők meg megmondták, minek nevezik az ilyen lányokat! Úgy éreztem, már csinálhatok akármit, akkor is a pokolba fogok jutni! Mocskos vagyok, egy utolsó bűnös! Valami végérvényesen eltört bennem! És elveszett az addigi kislány.

Legtöbbször csukott szemmel, és összeszorított foggal vártam, hogy „végezzenek”, vagy az őr jelezzen, hogy jön valaki, és elengedjenek. Ilyenkor gyors ruhaigazítás, és mintha semmi sem történt volna, mindenki elsétált. Életem legfontosabb feladatának akkor azt tekintettem, hogy mindent elkövessek, nehogy észrevegye valaki mi történik. Annyira szégyelltem magam, hogy nem bírtam volna elviselni, ha valaki megtudja, főleg anyám, hogy mi folyik ott.

Egyik alkalommal, mikor péntek délután megérkeztünk, örömmel közölték, hogy mivel én vagyok az egyetlen lány, kipakolták a kamra egyik felét, amit lomtárnak használtak, és betettek nekem egy ágyat, hogy ne kelljen a fiúkkal egy szobában aludnom. A szüleim nagyon boldogok voltak, én meg majdnem elájultam! Már éjszaka is bármikor... A kamra a konyhából nyílt, és nem lehetett belülről bezárni az ajtaját! Ezek meg fél éjszaka a konyhában ittak és kártyáztak! A tetejében van benne egy ágy! Annyi idősen úgy tudtam, hogy a szexhez meztelenre kell vetkőzni és le kell feküdni egy ágyba. Azt nem tudtam miért. Hallottam róla, hogy van olyan, hogy egy férfi megerőszakol egy nőt. Az valami olyasmit jelent, hogy egy olyan nővel szexel, aki azt nem akarja. Állítólag gyerekeket is meg lehet erőszakolni. Sejtettem, hogy ami velem történik annak köze van a szexhez, de addig soha nem volt senki teljesen meztelen, és ágy sem volt. De most már ott volt egy ágy! Féltem, hogy akármi legyen is az, ezek még képesek lesznek és megerőszakolnak! Nem kellett sokáig várnom.

Egyik délután be akartam menni a kamrába szandált húzni. Még csak a küszöbön álltam, amikor hátulról, mint egy buldózer, nekem rontott a srác és belökött az ágyra. Megfordított, és rám feküdt. Már korábban elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy bejöjjenek oda! Ezért sosem aludtam az ágyban, hanem mindig a földön ülve, hátammal az ajtót támasztva, lábaimmal egy sámlit szorítva a szemközti falhoz kitámasztottam magam, ezáltal az ajtót is. Reméltem, hogy így meg tudom védeni magam. Komolyan elhatároztam, hogy ha valaki mégis bejut, akkor tényleg segítségért fogok kiáltani! Erre rám veti magát a srác, nekem meg egy hang sem jön ki a torkomon! Nagyon megijedtem, nem így szokott történni a dolog! Olyan erősen szorított, hogy úgy éreztem, átprésel az ágyon. És furcsán mozgott, inkább vonaglott. A nyakamba lihegett, és sokkal hangosabban nyögött, mint addig szokott. Azt, ami ezen kívül történt alig éreztem. A kezükkel olyan fájdalmas dolgokat műveltek korábban velem odalent, hogy „ez” már fel sem tűnt! Úgy erőszakoltak meg, hogy észre sem vettem! Évekkel később jöttem rá, hogy ha mindkét kezével a csuklóimat szorította le, akkor lent nem nyúlkálhatott! Az valami más volt! Annyira a szabadulásra koncentráltam, hogy akkor ezzel nem is foglalkoztam. Azt hittem megfulladok attól, ahogy rám nehezedett! És nem tudtam szabadulni.

Aztán egyszer csak legurult rólam. Én meg felpattantam, és az addigi óvatosságomra fittyet hányva, úgy ahogy voltam, kimenekültem. A bugyimat és a nadrágomat csak a konyhában rángattam vissza magamra. Még szerencse(?), hogy senki nem vett észre!

A srác elmondhatta a többieknek mit tett, mert innentől kezdve már ők sem fogták vissza magukat. Már mindegy volt. Nemcsak napközben, hanem esténként is gyakran megtették. Megvárták még a nők és a gyerekek lefeküdtek, közös erővel leitatták apámat, elzavarták aludni, engem meg előrángattak, és hanyatt a konyhaasztalra fektettek… De akkor „én már nem voltam ott”! Gondolatban máshol jártam. Szinte nem is emlékszem ezekre az alkalmakra. Ha eszembe jut, olyan, mintha csak fejem lenne, a testem többi részét nem látom, nem érzem. Nem tudom, vagy nem akarom tudni, mit csináltak velem az asztalon.

Feladtam. Egyre többet gondoltam a halálra. Úgy éreztem, ez az egyetlen kiút ebből a pokolból. Ennél már minden jobb! Kezdetben azt hittem, hogy már önmagában ez az egész olyan szörnyű, hogyha legközelebb hozzám érnek, magába a ténybe belehalok! De nem haltam bele. Nekem kellett tennem valamit! Nem hibázhattam, elsőre sikerülnie kellett! Ha megmenekülnék, olyan kérdésekre kellene válaszolnom, amikre nem akarok. Megkezdtem az előkészületeket.

És akkor megszabadultam!!! Egyik este anyámmal és a másik anyukával kint ültem egy padon a ház bejáratánál. Anyukám mondta, hogy menjek be valamiért a házba, keressem meg a bőröndben és hozzam ki. Én bementem a szobába, elkezdtem keresni, amikor becsukódott mögöttem az ajtó. Megfordultam, és ott állt mögöttem a srác meg az apja. Olyan részegek voltak, hogy alig bírtak megállni a lábukon. Biztos voltam benne, hogy kívül, az ajtó másik oldalán, ott áll a szokásos őr. Mint máskor, most is ledermedtem, és vártam, hogy megtörténjen ami szokott. De akkor a srác elkezdett vetkőzni. Levette a pólóját, komótosan kicsatolta az övét, majd tántorogva próbált megszabadulni a nadrágjától... Ezen iszonyúan meglepődtem! Arra sosem volt idő, hogy ennyire nekivetkőzzenek! Sietni kellett, és mindent úgy intézni, hogy egy pillanat alatt rendbe hozza magát az ember, ha jön valaki. Ez meg szép lassan vetkőzik! A tetejében, ha levetkőzik, meztelen lesz! És itt egy csomó ágy! Attól féltem, hogy most jön az erőszak! Nem tudtam, hogy már régen túl vagyok rajta! Annyira megdöbbentem, hogy egy pillanat alatt elmúlt a zsibbadás az agyamról. Észrevettem, hogy a szoba ablaka nincs becsukva, csak behajtva. Odaléptem, felrántottam, és kiugrottam rajta. A ház sarkától persze úgy lépkedtem vissza a padhoz, mint aki csak éppen erre sétált. Leültem anyám mellé. Nem mertem ránézni. De éreztem, ahogy ő néz. Nem szólt semmit. Tudtam, hogy tudja, hogy valami nem stimmel. Az előbb az orra előtt besétáltam a ház egyetlen bejáratán, és a háta mögül kerültem elő! Nem szólalt meg. Azt se kérdezte, hol van az a valami, amiért beküldött. Sosem beszéltünk erről később sem.

De többet nem mentünk oda. Hetek kellettek, mire rájöttem, hogy már nem megyünk. A másik családdal még találkozgattunk egy darabig, de az már „veszélytelen volt”. Ahhoz, hogy ne menjünk többet, anyámnak beszélnie kellett apámmal. Hiszen mindenben apám döntött. Nem tudom mit mondhatott neki. Erről sem beszéltünk soha. Az egészről hallgattunk örökre.

A szüleim már meghaltak. Tudták, hogy történt ott velem valami. Csak remélem, hogy halálukig nem is sejtették, hogy mekkora volt a baj.

Mikor rájöttem, hogy megszabadultam, elhatároztam, hogy hozzám férfi, fiú többet nem ér! Annyi elég volt egy életre!

Mindig egy kicsit furcsa lánynak tartott a környezetem. Már egész kiskoromtól kezdve az voltam, de tűrhető határokon belül. De ezek után az események után még furcsább lettem! Pedig nem akartam. De sok helyzetre képtelen voltam normálisan reagálni.

Középiskolás voltam, amikor egy társaságban, ahol velem egykorúak voltak, azt mondta az egyik lány, hogy nálam nagyobb különcöt még nem látott. Ezen nagyon meglepődtem, mert én azt hittem, hogy nálam szürkébb alak nincs a világon! Úgy hittem, hogy sikerült láthatatlanná válnom. Eltűnök a tömegben. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a kijelentésére mindenki bólogatni kezdett. Pedig én tényleg el akartam tűnni!

Amíg ez az egész nem történt meg, addig az iskolában főleg fiúkkal játszottam, mert a lányokat unalmasnak találtam. Onnantól kezdve azonban szóba sem álltam fiúkkal, csak vertem őket. Nem csak úgy céltalanul, hanem fegyelmeztem. Semmi kilengést nem engedtem nekik. Megnézhették magukat, ha lányokat bántottak! Érdekes, hogy ha a tanárok szeme előtt vertem meg valakit, akkor sem vontak felelősségre, mert tudták, hogy „jó okom” volt rá. A fiúk féltek tőlem, mert verekedésnél mindig én győztem. Nem azért, mert erősebb, vagy ügyesebb lettem volna náluk, hanem, mert nem féltem senkitől. Nem féltettem magam. Már nem volt vesztenivalóm. Ez veszélyes állapot.

A fiúk egyébként egyáltalán nem érdekeltek. Sőt, határozottan utáltam őket. Most már tudom, hogy túl fiatalon olyasmik történtek velem, amik miatt tulajdonképpen elegem lett belőlük az előtt, mielőtt még érdeklődni kezdtem volna utánuk. Ha valamelyik csak rám köszönt, már támadásnak vettem! És megpróbáltam minden más lányt is „megvédeni tőlük”. A lányok ennek nem mindig örültek. Soha nem jártam senkivel. Még csak a gondolata sem merült föl bennem. Undorítónak találtam. És erkölcstelennek. Az öcsém szerint már 14 éves koromban rosszabb voltam, mint egy 70 éves öregasszony. Egyébként hamar híre ment, hogy én milyen remekül távol tudom tartani a fiúkat, ezért nyolcadikos koromban már gardedámnak alkalmaztak. Volt több olyan kb. velem egykorú lány, akit csak akkor engedtek el a szüleik a titkos templomi szilveszterre (80-as évek), ha én vállaltam az őrzésüket.

Középiskolában kötelező testvérosztály volt. Mi lányosztály voltunk, kerestek egy fiúiskolát akikkel táncolni kellett volna tanári felügyelet mellett. Hiába próbáltam kibújni alóla, az osztályfőnököm közölte, hogy kötelező! Látta, hogy mennyire nem tetszik ez nekem, úgyhogy azt mondta, hogy legalább egy órát ott kell töltenem. Mondtam, hogy rendben. Úgyhogy kint ültem a folyosón egy órát, és amikor letelt, bementem szólni, hogy hazamentem.

Nem értettem, amikor a barátnőim huszonévesen férjet kerestek maguknak. Minek, ha férjhez menni nem is kötelező! Maradhatnának egyedül is! Ki érti ezt? Nagyon nehéz volt megszoknom, hogy a barátnőim innentől már egy fiúval együtt jöttek mindenhová.

Nem bírom, ha egy férfi hozzám ér. Már az is sok, ha a boltban véletlenül a könyöke hozzám ér valamelyiknek. De most már képes vagyok fapofával továbbmenni, csak később vissza kell mennem arra a sorra, mert menekülés közben nem tudok vásárolni. A legkisebb érintéstől is egy villámcsapás szerű, undorral kevert félelemérzés hasít belém. Volt olyan ismerősöm, akire rá kellet szólnom, hogy többet ne érjen hozzám, ne tegye a kezét a vállamra, pedig semmi rosszat nem akart. De engem az is kikészít, ha udvariasságból segíteni akarnak, és mondjuk megfogják a karomat. Akkor inkább essek el!

Nem beszélgetek idegen férfiakkal, ismerősökkel is csak udvariasságból. Nagyon indokolt esetben megyek be olyan helyiségekbe, ahol csak férfiak vannak. Nevetséges, de ha pl. a csavarboltba kell mennem végig hányingerem van. Volt, hogy egy hivatalos ügyben egy embert a kocsmában kellett megkeresnem. Nem mertem bemenni. Egy csomó részeg közé még egyszer? Kivan zárva! A kocsmaajtóból kiabáltam be neki, hogy jöjjön ki. A kocsma előtt, jól látható helyen beszéltem vele, és ott is írattam alá a szükséges papírokat.

Már elmúltam 40 éves, de el sem tudnám képzelni, hogy egy férfi közel kerüljön hozzám. Semmilyen szempontból sem.

A másik, ami nagyon mélyen megmaradt bennem: az a bűntudat. Magam sem tudtam miért, de mindenkinél rosszabbnak éreztem magam. Emiatt választhattam volna azt is, hogy ha ilyen rossz vagyok, akkor csinálhatok bármit, már nem számít. De nem ment! Próbáltam elkerülni, hogy rosszat tegyek. Próbáltam jó lenni, de soha nem éreztem, hogy ez egy kicsit is sikerült volna. Pedig legalább egy morzsányit kárpótolni akartam a világot azért a szörnyűségért, hogy egyáltalán élek.

Tudom, hogy nem gondolkodom normálisan, de nem vagyok képes változtatni ezen. Megijeszt, ha elképzelem magam normálisnak! Próbálok kompenzálni, hogy ne legyen olyan feltűnő a viselkedésem. Ha valamiről teljesen mást gondolok, mint az átlag, akkor hallgatok. Ha képtelen vagyok úgy viselkedni, ahogy azt a társadalom elvárja, megpróbálok az adott helyzetből elmenekülni (ha pl. egy társaság üdvözlésképpen ölelgetni kezdi egymást, én egy másik helyiségben kivárom, míg végeznek, és később úgy teszek, mintha én már korábban végigértem volna a soron…). Persze, ha nincs menekvés...

De vannak dolgok, amiket még a feltűnés elkerülése végett sem vagyok képes megtenni, és kénytelen vagyok szólni, hogy ezt vagy azt nem csinálom. A legrosszabbak az önismereti meg a csapatépítő tréningek. Csakhogy kötelezőek. Eleve nem vagyok csapatjátékos. Valamit vagy én csinálok meg, vagy mások. Nem szeretem az idegeneket, nem járok sehova, ki tudja kivel találkoznék. És akkor ott állok egy csomó idegennel, és jönnek az ilyen feladatok: csukott szemmel, érintés útján ismerjük fel a másikat. Majd ha fagy! Engem aztán ne fogdosson senki! Még egy nő sem, nemhogy egy férfi! És én sem érek hozzá senkihez! Már az álljunk körbe, és fogjuk meg egymás kezét is kikészít. Tehát ha egy taperolós feladat következik, közölni szoktam, hogy én ezt nem csinálom. Ezen általában annyira meglepődnek, hogy hagyják. Utálom az érintéseket! Így is úgy érzem, mintha tele lennék ujjlenyomattal.

A szexről alkotott képem tudom, hogy nagyon torz. De ez az, amin a legkevésbé sem tudok változtatni, mert egyszerűen így rögzült az agyamban. Nem tudom, hogy' csinálják az ilyesmit normálisan, mert én csak a másik oldalt ismerem. Az egészet szörnyűnek tartom, bár az eszemmel tudom, hogy biztosan nem az, mert akkor az emberek nem csinálnák önként. Minden szexuális megnyilvánulást gusztustalannak, erkölcstelennek, undorítónak, és megalázónak érzek. Ha a tévében elcsattan egy csók, én azonnal becsukom a szemem. Nekem ennek a látványa is fizikai fájdalmat okoz. Már próbáltam hogy végignézem, de még sosem sikerült. Ennél vadabb dolgokat aztán meg végleg nem bírok látni! Egyenesen pánikba esem, és azonnal elkapcsolok. Hát nem sok filmet tudok végignézni!

Ha az utcán meglátok egy fiatal párt kézen fogva sétálni, legszívesebben odarohannék, és ellökdösném onnan a fiút, a lánynak meg odakiáltanám, hogy „Fuss, menekülj!”! A világ legborzasztóbb, legmegalázóbb, legagresszívebb dolgának tartom azt, amit a legtöbben a legjobban kedvelnek!

Nem ismerek mindenkit, aki ott volt, arra sem emlékszem, hányan voltak pontosan. Tudom, hogy meg kellene bocsájtanom. De azért azt mégsem mondhatom, hogy oké, nem történt semmi! Mert ez azért nem igaz. Ezek az emberek el sem tudják képzelni mit tettek! És a dolognak nem a fizikai része volt a legrosszabb, hanem az, amit lelkileg okoztak. Szörnyű volt megtapasztalni a teljes kiszolgáltatottságot. Hogy nem tudok tenni semmit, de velem bármit megtehetnek. Akármit. Amit csak akarnak. Ezt nehéz elviselni. És a bűntudatot, amivel megterheltek! Mert én tartottam magam bűnösnek, és én éreztem úgy, hogy olyan mocskos vagyok, hogy azt már sohasem lehet lemosni rólam. Ők meg lehet, hogy már nem is emlékeznek az egészre. Nem is tudják, hogy majdnem öngyilkosságba hajszoltak. Nem is sejtik, hogy gyökeresen megváltoztatták az életemet, és örök nyomot hagytak rajta. Már nem haragszom, de nem tudom, mit érzek, mit kellene, hogy érezzek.

Sok idő kellett ahhoz, hogy megbocsájtsak magamnak olyan dolgokat, amiket nem is én követtem el, és amikért nem én voltam a felelős. 30 év ok nélküli lelkiismeret furdalása szűnt meg azzal, hogy rájöttem mi okozta. Már tudom, hogy nem kerülök a pokolba. Legalábbis nem ezek miatt. Már nem rémiszt el pl. annak a gondolata, hogy gyerekem szülessen. Persze nem fog megtörténni, öreg vagyok én már ahhoz, és a férfiakkal való nem létező kapcsolatom továbbra sem változott meg, de már nem gondolom azt, hogy belőlem csak rossz születhetne. Már nem vagyok mocskos. Már nem haragszom magamra.

A lelkiismeret furdalásom megszűnt, de a férfiakhoz való hozzáállásom, a fizikai érintkezésektől való viszolygásom nem változott.

A környezetem szűznek tart, hiszen sosem láttak férfival, még tinédzser koromban sem. Mert tényleg nem is voltam. De közben azt sem tudom, hány férfival is volt „dolgom” annak idején. Ijesztő! Senki sem sejti, mi történt velem régen abban a konyhában.

Így visszanézve, az események tükrében azt kell mondanom, nem is vagyok olyan furcsa! Amiken átmentem, azok miatt akár egy elmegyógyintézetben is vegetálhatnék évtizedek óta! Ahhoz képest simán megúsztam! Az a legkevesebb, hogy ilyen vagyok.

Nem panaszkodhatom. A világ egyik legszerencsésebb emberének éreztem magam mindig. Felnőtt koromban már úgy élhetek, és olyan emberek között, ahogy és akik között én szeretnék. Többet értem el életemben, mint amit akartam. Persze a gyerekkorom sem volt csak borzasztó. Egyáltalán nem. Sok jó dolog is történt velem, de kétségtelen, hogy szörnyűek is. Az átlagosnál jóval szörnyűbbek. De felnőttként már el tudtam kerülni az olyan helyzeteket és embereket, amiket, és akiket gyerekként még nem. Már több mint 25 éve nem kell részegek közelében tartózkodnom, trágár beszédet hallgatnom, nem tart rettegésben, és nem ver meg senki. És én sem teszem ezt másokkal.

Go to top