Oszd meg, hogy segíthess!

 

12 éves voltam mikor bántalmaztak, de akkor nem tudtam, hogy az bántalmazás. Azt sem tudtam, hogy nem helyénvaló, ami történik. Csak legbelül éreztem magam furcsán, éreztem, hogy ezt senkinek sem szabad elmondani, mert nem egy jó dolog és borzasztóan szégyelltem akkor magam.

Unokatestvérem, aki hat évvel idősebb nálam, felhívott a padlásra, azzal a céllal, hogy megmutassa az új szobáját, amit ő maga alakított ki. Mondta, hogy próbáljam ki a földre fektetett matracot, majd mögém feküdt, belenyúlt a bugyimba és elkezdett simogatni...szerencsére közben hazajött az apja és szólította.

Annyira szégyelltem magam, hogy onnantól kezdve többé nem akartam hozzájuk menni. Senkihez sem akartam menni szüleim nélkül, ahol volt nagyobb fiú a családban.

Sikerült évekig kitörölni a történteket, valahogy nem gondoltam rá, de az érzelmek megmaradtak, mélyről érzett utálat volt bennem, amikor a családi összejöveteleken jelen volt a fiú. Aztán a fiú elment külföldre dolgozni és minthogyha egyszerre megoldottak volna az addigi félelmeim. Nem is nagyon értettem, hogy miért, mert nem kötöttem sokáig a fiút a történtekhez, csak az érzelmek, az utálat volt jelen, amikor ő is ott volt. Anyukám egyszer meg is kérdezte, hogy miért nem kedvelem ezt a fiút, és nem tudtam, csak annyit mondtam, hogy nem tudom, de visszataszító.

Felnőtt voltam, amikor szóba jött egy barátokkal való beszélgetés során az erőszak, az egyik lány elmondta, hogy őt megerőszakolták és akkor ott abban a pillanatban, mintha bekapcsoltak volna egy gombot, lejátszódott előttem újra az egész, az érzelmek, a szégyen, a tehetetlenség...és akkor fogtam fel, hogy ami velem történt az nemi bántalmazás. Valószínű azért akkor és ott, mert először éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül.

Még mindig nem mondtam el senkinek, képtelen vagyok beszélni róla, itt írom le életemben először.

Soha, gyerek koromban nem hallottam, senki nem beszélt a bántalmazásról, a nemi erőszakról, senki nem mondta mint gyereknek, hogy nem nyúlhat hozzám senki, és hogy ezt nem szabad hagyni, hogy ezt azonnal el kell mondani és, hogy nem én tehetek róla, nem az én hibám és nem kell magam szégyellnem. Szerintem a szüleimnek meg sem fordult a fejükben, hogy megtörténhet ilyesmi.

Azóta is jelen van az életemben, ott egy kis "seb", ami néha fáj, néha elmúlik, de nem tudom, hogy kell begyógyítani.

Go to top