Oszd meg, hogy segíthess!

 

12 éves koromban kezdődött. Családdal együtt megismerkedtünk egy férfival, de rajtam keresztül lettünk vele jóban. Akkoriban az iskolában se voltam „otthon”, nem tudtam rendesen beilleszkedni, a társaim és a tanáraim többsége is ellenem volt, nem éreztem magam biztonságban, nem voltam szeretett környezetben. A továbbtanulás miatt itthon is gondok voltak, rendszeres volt a veszekedés, úgy éreztem, kezdem elveszíteni a szüleimet, hogy távolodunk egymástól. Az a férfi (aki akkor nagyjából két és félszer volt idősebb nálam) viszont megértett, segített nekem, és végre azt kezdtem hinni, hogy van, aki szeret.

Rengeteget, nagyjából napi szinten beszéltünk, eleinte általános témákról, a suliról, stb. Mondogatta, hogy mennyivel érettebb vagyok, mint a többiek, és hogy jó velem beszélgetni, milyen „értelmes csaj vagyok”. Furcsálltam is, hogy miért élvezi egy 28-29 éves férfi, hogy egy korombeli lánnyal beszélgethet, de nem foglalkoztam vele, mert élveztem a társaságát. Fogalmam sincs, mikor terelődött a szexualitásra a téma, de arra konkrétan emlékszem, amikor az önkielégítésről beszéltünk. A szokásaimról kérdezett, és mikor mondtam, hogy nem tudom, mit és hogyan kell (ami nem volt igaz, mert korán érő típus voltam, és eléggé fel voltam világosulva, részben köszönhető volt ez a rossz társaságnak is, ami körülvett a mindennapokban), akkor részletesen leírta a folyamatát. Ekkortájt kezdte el kérni, hogy töröljem a beszélgetési előzményeket. Nem csodálkoztam rajta, hisz pontosan tudtam, meg többször hangsúlyozta, hogy ha kiderül, akkor megütheti a bokáját. Érdekelt a téma (nyilván, miért is ne érdekelt volna egy épp serdülőkorba lépő lányt a szex), és foglalkoztatott maga az aktus is, de azt tudtam, hogy még nagyon-nagyon korai lenne, és éretlen voltam hozzá.

Aztán betöltöttem a 13-at, még mindig téma volt köztünk a szex, és egyre gyakrabban torkollt ebbe a napi beszélgetésünk. Végül elmentünk randizni. Csak megittunk egy forrócsokit, beszélgettünk, nem ért hozzám úgy, habár addigra már kezdtem beleszeretni (legalábbis az akkori fejemmel és helyzetemmel azt hittem, hogy szeretem), és vágytam az érintésére. Tudta, hogy érzek iránta, mert mondtam neki, de már akkor helytelen volt a dolog, még elméletben is, ugyanis családos ember volt, feleséggel, egy gyerekkel. Nyilván már az akkori érzéseim miatt is bűntudatom volt, pedig akkor még szó se volt köztünk testiségről. Egy ideig. Aztán szóba került. Még „viccelődtünk” is, hogy persze mindez elméletben. Egy ideig.

Még azon a nyáron (13 éves voltam) sor került az aktusra. Akartam is, mert kíváncsi voltam, meg nem is akartam, mert féltem. Féltem a helyzettől, a nejétől, a szüleimtől, hogy mi van, ha kiderül, ha esetleg balul sül el és teherbe esek. A lakására mentünk fel, a konyhában voltunk, csókolóztunk. Lassan levetkőztetett. És akkor összegyűjtöttem minden bátorságomat, és mondtam neki: „tudom, hogy megbeszéltük, és ne haragudj (!!!), de nem tudom, hogy kész vagyok-e még rá.” Erre csak az volt a válasz, hogy „attól még csókolózhatunk, nem?” És folytattuk. Aztán elsírtam magam. Kérdezte, hogy mi a baj, mire azt feleltem, hogy félek, mert nem tudom, mi lesz ezután. A válaszára már nem emlékszem, de közvetlenül utána felhívtam Édesanyámat, hogy szóljak neki, hogy XY-nal vagyok, és most indulunk a parkba (ezt mondtuk Anyukámnak, hogy elengedjen vele). Ezután már nem volt visszaút. A hálószobában kötöttünk ki, megtörtént az aktus, olyan dolgokat is kért tőlem, amiket előtte mondtam, hogy még nem szívesen tennék meg. Nem élveztem. Egyáltalán nem. Tele volt a fejem gondolatokkal, féltem, nem tetszett a helyzet, de nem mertem fellépni ellene. Nem fenyegetett, nem volt különösebben erőszakos, csak próbált a kérlelésével hatni rám, amire persze nem mertem nemet mondani. Valahogy túl lettem azon a napon, de este már nagyon rosszul voltam (bort ittunk, és még cigiztünk is, ráadásul stresszes voltam), úgyhogy hánytam. Anyám azt hitte, hogy napszúrás. Felhívtam a férfit, hogy beszéljek vele, mondtam neki, hogy nem vagyok jól, de különösebben nem hatotta meg.

Háromszor került sor behatolásra az évek során, ezen kívül még több alkalommal találkoztunk petting céljából. Egyiket se akartam, egyiket se élveztem, sőt, egyre jobban gyűlöltem magam a történtek miatt, de nem mertem nemet mondani, és féltem beszélni bárkinek is róla, mert állandóan azt sulykolta belém, hogy baja lehet abból, ha kiderül. Mikor egyik alkalommal megkérdeztem, hogy „a feleségedre nem gondolsz?”, akkor mérges lett, és azt válaszolta, hogy ez legyen az ő dolga, ne érezzem rosszul magam emiatt. Én meg úgy voltam vele, hogy valakinek mindenképp kell, és mivel benne egy csepp megbánás se volt, én cipeltem a terhet a vállamon. Többször próbáltam sugallni neki, hogy nem jó ez a helyzet, és ha megpróbáltam kibújni a találkozók alól, olyankor megsértődött. És mivel akkoriban ő volt az egyik legnagyobb lelki támaszom (én úgy éreztem, mivel vele tudtam mindent megbeszélni, gátlások nélkül), nem akartam, hogy haragudjon rám, hogy elveszítsem, úgyhogy végül mindig beadtam a derekam, de gyomorgörccsel mentem a találkozóra, és alig vártam, hogy vége legyen.

Aztán megtudta a felesége; beleolvasott az egyik beszélgetésünkbe. Irtóra kiakadt, de megbeszélték egymással a dolgot. Nekem a férfi csak annyit mondott, hogy egy ideig kerüljem a társaságukat, mert lehet a nő nem tudná kontrollálni magát. Szóval én voltam itt is a hibás. Persze, annak is éreztem magam (talán jogosan), már a legelejétől kezdve, és talán még most is. Kicsit hagytuk elcsitulni a dolgot, majd folytatta a terrorizálásomat az interneten. Most már lemondtam az összes találkozót. Idő közben lett egy második gyerekük is (amit sikeresen eltitkolt előttem, majd azzal védekezett, hogy „azt hittem, mondtam”), és azután már végképp nem voltam hajlandó találkozni vele, pedig rendszeresen csábítgatott.

Ez így ment 17 éves koromig, addig tűrtem. A történetem hatására az akkori legjobb barátom kiábrándult belőlem, ennek, és még sok minden másnak köszönhetően megszakadt a barátságunk (szerencsére csak időlegesen), és akkor besokalltam. Megmondtam neki, hogy engem ez tönkretesz, hogy képtelen vagyok ezt tovább csinálni, hogy felemészt a bűntudat. Ennek ellenére még a mai napig próbál újra ágyba vinni.

Sokáig azt hittem, hogy hibás vagyok, hogy nagy részben engem lehet felelősségre vonni, ráadásul gerinctelen dolog is egy házas, családos emberrel kezdeni. Aztán idővel annyiban fejlődött a gondolatmenetem, hogy rájöttem, hogy akkor még bőven gyerek voltam, ő volt a felnőtt, és neki kellett volna észnél lennie (mostanra átlátom azt is, hogy ő baromira észnél volt). Mára meg már megértem, mi történt akkor. Áldozat lettem. Az „elkövető” pedig mesterien manipulált. A naplóbejegyzéseimet elégette. A leveleket, beszélgetéseket töröltette. Összebarátkozott az egész családdal, senki nem sejt semmit. A barátaim, akikkel megosztottam a szerencsétlen esetemet (persze, a korról akkor is hazudva, mert még mindig tartottam attól, hogy balhé lehet belőle) vagy azt mondták, hogy ne foglalkozzak vele, vagy elítéltek a tettemért bizonyos szinten. De sose vették észre azt, amit én most már tisztán látok: bántalmaztak, és nem az én hibámból történt. A bűntudatomból fakadóan más szemszögből tálaltam a témát, és a hallgatóságba is azt sulykoltam, hogy az én bűnöm az egész. Rossz embereknek beszéltem róla. Egy érett felnőtt rögtön kiszúrta volna a hibát a „mesében”. Én és a korosztályom nem.

Egyébként sose hitegetett azzal, hogy kapcsolatot akar tőlem: kerek perec megmondta, hogy csak a szex érdekli. Ez persze az alap nyomás mellé még rosszul is esett, az önbizalmam a padlót súrolta. Depressziós lettem, romlottak a jegyeim a suliban, belekeveredtem egy rossz társaságba, elzüllöttem. Karcolgattam a csuklómat, a combomat (a hegek még most is látszanak), szuicid gondolataim is voltak. Nagyon megszenvedtem. 19 éves koromra jutottam el oda, hogy ideje elkezdeni átgondolni, hogy mi is történt valójában, hogy a gyógyulás útjára léphessek.

Go to top