Oszd meg, hogy segíthess!

 

Már az információk megadásánál is elbizonytalanodtam, 27 éves nő. Nem tudom, hogy mikor lettem lányból nő, az vagyok-e már, az leszek-e valaha, vagy mindig is az voltam. Életemben a legmegrázóbb emlék a mai napig az a pár év, talán 6 éves koromtól.

Nem is tudom biztosan. Nehéz meghúzni a határt,hogy meddig tart az őszinte, puszta családi szeretet és mikor lépte át azt a határt, amit soha sem szabadna, hogy mikor lettek az ölelések túl szorosak és túl hosszúak. Véleményem szerint genetikailag belénk van kódolva a túlélés, mert, az ember szervezete tudja mi a jó neki pl valamilyen ételben és a gyerekek is érzik, ha valami nem jó nekik, még ha nem is értik a jelentését, jelentőségét.

A keresztapámmal történt az eset. Nekik nem lett gyermekük, aminek szégyenkezve bevallom szívből örülök a történtek tükrében. Nagyon sokat vigyáztak rám és a nálam 4 évvel fiatalabb öcsémre. Ahogy telt az idő a kezdeti illetlen és kényelmetlen simítások is egyre durvább megnyilvánulásokká váltak, gondolom nem volt túl türelmes, hogy megvárja, hogy felnőjjek. Nem emlékszem mindenre, valahol nem is akarok, évekig nem is beszéltem róla vagy talán nem is emlékeztem. Egy dolog az ami tisztán megmaradt, hogy szabadulni akartam, hogy folyton sírtam mikor át kellett mennem hozzá, a félelemre, mikor kiküldte öcsémet a másik szobába és a fájdalomra.

Soha nem mondtam el a családomnak és soha nem is fogom. Nem merem. Nem tudom, hogy tudnék eléjük állni és a szemükbe nézni, hogy tudnám megfogalmazni azokat a szavakat, és rettenetesen félnék. Félnék a haragtól, ami néha a mai napig bennem van, hogy a testvérem nem védett meg, hogy a keresztanyám csak magával foglalkozott és, hogy a szüleim sem vettek észre semmit, pedig fájt.

Go to top