Oszd meg, hogy segíthess!

 

4-6 éves lehettem, nem tudom pontosan. Nagyszüleimnél voltam, nagyapám felment a padlásra valamiért, kértem, hogy hagy menjek vele én is. Nem akarta, de többször is kértem, így felvitt magával. Arra emlékszem, hogy állok a padláson ő pedig megkérdezi, hogy megpuszilhatja e a puncimat. Nem emlékszem, hogy mit mondtam, mondtam e egyáltalán valamit, de megtörtént.

Azt mondta, hogy nem mondhatjuk el senkinek, ez a mi titkunk. Ez sokáig így is volt, nem gondoltam erre, nem foglalkoztatott. Egyszer, fogalmam sincs miért, milyen indíttatásból, de elmondtam anyámnak, hogy mi történt. Kb. 10 éves lehettem. Óriási balé lett belőle. „Családi tanácsot” hívtak össze és „szembesítettek” minket.

Még előtte a bátyám azt mondta, hogy mondjam azt, ő akart felvinni magával a padlásra. Ez később egy „mélyebb” beszélgetés során „jutott eszembe”, egészen addig azt hittem, hogy magamtól hazudtam. Nem mintha szükség lett volna erre, de úgy éreztem, hogy hibás vagyok, mert igazán tudhattam volna, hogy nem szabad vele mennem, magamnak kerestem a bajt, így a felmentést is… Nagyapám eleinte tagadta, utána az volt a mentsége, hogy én akartam vele menni, ő mondta, hogy ne, és ne mondjam, hogy ő akarta. Persze ezt én tagadtam. Akkor még nem fogtam fel, hogy nem az én felelősségem, ami történt. Még pocsékul is éreztem magam, hogy bajba kevertem, mert hazudtam erről. Elég megalázó volt az egész (az egy évvel idősebb unokatesóm is ott volt). Apám kikészült – az ő apja volt -, tehetetlen volt, anyám tombolt, féltem tőle, ráadásul „én csináltam az egészet”.

(Anyámnak elég durva dühkitörései voltak, néha bekattant és rajtam, vagy a bátyámon vezette le az idegbajt, szerintem olyankor nem volt magánál. Volt, hogy kést fogott a bátyám torkához, én sikítottam, de akkor meg engem fenyegetett. Vagy miután apámmal összeveszett, az én fejemet verte a falba. Olyan is előfordult, hogy fojtogatott. Türelmetlen volt és agresszív. Apám sosem védett meg minket tőle.)

Hittek nekem, ez a része rendben volt, de nem tudtak mit kezdeni a történtekkel. Nekem meg jókora bűntudatom volt, hogy elmondtam. Magam sem tudtam, hogy miért jött ez ki akkor belőlem. Akárhogy gondolkodtam, arra jutottam, hogy nem volt ez semmi komoly, bolhából csináltam egy marha nagy elefántot, tönkre téve a családi békét (valójában persze szó sem volt semmiféle családi békéről, vagy idillről, de akkor ez bennem még nem tudatosult, gyerekként nem foglalkoztam ezekkel, nem is tudtam sok mindenről). Az én hibám, hogy mindenki ettől szenved, maradhattam volna csendben örökre és mindenki boldog lett volna.

Azok az elkapott mondatok sem segítettek ezen, hogy „…csak azért nem vált el tőle, mert már öregek voltak…”, vagy pár évre rá, hogy nagyanyám meghalt „…ráment a szíve erre…” Ezeket sosem előttem mondták, de valahogy mindig úgy adódott, hogy véletlenül meghallottam. Nagyanyám is ebbe halt bele. Finoman szólva nem volt jó érzés. Később azt is megtudtam, hogy már elég korán kiderült nagyapámról, hogy a nagyon fiatal korosztályt kedveli, nem tudom, hogy tett e bárkivel bármit rajtam kívül, de gondolom nem ok nélkül hangzott el ez a mondat sem. Soha senki nem tett semmit ellene.

Közben ez idő tájt, a bátyám is elkezdett „érdeklődni” irántam. Eleinte ártatlan dolognak tűnt, hogy mutassuk meg egymásnak a nemi szerveinket. Azt gondoltam nincs ebben semmi rossz. Később nem érte be ennyivel. Fogdosott, simogatott, kiverette velem. Azzal zsarolt, hogy elmondja mit csinálunk, vagy éppen mindig megígérte, hogy ez az utolsó és utána békén hagy. Ez éveken keresztül így ment. Nem szívesen maradtam vele egyedül. Akkor hagyta abba, amikor ő is és én is kollégiumba kerültünk. Utána egyszer-kétszer próbálkozott csak. 19 voltam mikor utoljára nekem esett részegen, fenyegetett, féltem tőle, sikerült bemenekülnöm előle a fürdőbe és magamra zárnom, de féltem. Zokogtam.

„Rátörtem” késő este anyámékra. Akkor mondtam el neki, hogy már hosszú évek óta – kisebb megszakításokkal – ez megy. Az lett a vége, hogy kidobták otthonról. Mit ad isten megint bűntudatom lett az egész sztoritól.

Van egy húgunk is, megesküdött rá, hogy sosem bántotta, nem is fogja. Megígértem neki, hogy ha csak egy ujjal is hozzá ér, vagy úgy néz rá, megölöm. Azt mondta, hogy azért van ez, mert szerelmes belém, egy érintésem többet ér, mint bárki más, biztos karmikus dolog. Köszi… Ritkán beszélünk, sok évente egyszer.

Jól vagyok. Nem lett semmi tragikus hozadéka a történteknek, normális életet élek.

Ami megmaradt, és csak mostanában kezdek rájönni, hogy talán ennek köszönhető, az, hogy nem tudok nemet mondani. Nem akarok senkit megbántani, feláldozom magam mindig, csak ne legyen balhé, inkább eltűrök nagyon sok mindent. Ha mégis nemet mondok valakinek, akkor meg bűntudatom van. Akkor is, ha az eszem tudja, hogy irreális.

Senki nem zaklatott azóta, de akárhány kapcsolatom volt eddig, sosem tudtam nemet mondani a szexre. Akkor is mindig belementem, ha egy porcikám sem kívánta, nehogy megbántsam a másikat, meg különben is, egyfajta „ez a kötelességem” program futott nálam. Mert mi lesz a másikkal, ha szegény nem kapja meg, amit akar, vagy éppen mérges lesz rám.

Igyekszem ezeket kitakarítani az életemből.

Go to top