Oszd meg, hogy segíthess!

 

38 éves édesanya vagyok és 6 éves koromtól 16 éves koromig édesapám molesztált. Teljesen normális jómódú családban nőttem fel, nekem a szüleim és testvérem volt a mindenem. Gyermekként, édesanyámat és édesapámat nagyon szerettem és még most is szeretem az egyik oldalukat kivéve amit tettek velem… Érzelmek kavarognak és dúlnak bennem, szeretnék megbocsátani és tudnék is, de nincs kinek…

Nagyon sokat dolgoztak, gyermekként mi is sokat segítettünk nekik, nekem és a bátyámnak sok lehetőséget biztosítottak de mégis a legfontosabbat elrontották. Ezért az én történetem még bonyolultabb mivel itt nem lehet csak egyszerűen gyűlölni a molesztálót hiszen nem csak rosszat tett velem, esendő ő is, hibázott…. A rossz élményeket a fejemben egy láthatatlan szobába bezártam mintha meg sem történtek. 18 éves koromban elköltöztem külföldre majd amikor megházasodtam 28 évesen hazaköltöztem. 32 éves koromban amikor a kislányom betöltötte az 1 éves kort édesapám a családunkat teljesen szétdúlta anyagi okok miatt, ami addig már több éve folyó tevékenységének az eredménye volt. Teljesen kiborultam, hiszen gyermekként én a családomért édesanyámért és a bátyámért tettem mindent hogy egyben tartsam, ezért tűrtem, és most romba dőlt.

Úgy éreztem 2009-ben itt az idő elmondani az édesanyámnak és testvéremnek amiről annyi éven át hallgattam, és ebben a családban az apámnak nincsen többé helye. Bátyám már mindent tudott, hiszen gyermekként rájött, de most tudtam vele is tisztázni a történteket, és elmagyarázni, hogy én mit életem meg. A férjemnek is elmondtam, aki feltétel nélkül hitt nekem, és támogat de szinte fel sem tudja fogni. Eljött a pillanat egy délutánon hogy édesanyámnak is elmondjam. Aznap délután még hitt nekem, utána beszélt édesapámmal és örökre eltaszított magától, mint gyermek. Megkaptam a végső mélybe taszítást, elutasítást. Nem akar többé beszélni róla, saját magát sajnálja, és nem érti, miért hazudok, ennyire fontos nekem a pénz, miért akarom őket tönkretenni? Egy hét múlva, egyszerre mindkettőjükkel leültem beszélni és akkor ott mindent elmondtam remegve, sírva és kiborulva, mindent egészen részletesen mi történt, hány éves koromig, mi volt az első és utolsó alkalom, mit éreztem és éltem meg gyermekként és mit hittem hogy miért kellett megtennem… Mindketten végighallgattak egyikük sem mert még kimenni sem a szobából. A mai napig nem értem honnan vettem a bátorságot és erőt mindehhez. Nem is emlékszem hogyan jöttem el tőlük és mi történt azután, csak azt tudom hogy édesanyám utána megszünt létezni mint édesanya…

2009 után 2 évig nem beszéltünk semmilyen kapcsolatom nem volt velük. Az én döntésem volt, hogy nem taszítom el őket teljesen és most eljutottunk arra a szintre hogy ünnepekkor leülünk egy asztalhoz mint normális család és békében tudunk egymás mellett élni. De semmi több. Nem tudom bennük mi zajlik de talán lehet egy második esélyt adni a családunknak a béke megteremtésével. A békesség sokkal jobban esik mint a gyűlölködés és harag.

Én egy kislány édesanyukája vagyok és fogok is maradni egész életemben, és mindig mellette leszek. Az én gyermekemmel sohasem fog megtörténni ami velem történt meg.

Vannak nehéz napjaim, időszakaim és ezek mostanában (körülbelül 1 éve) egyre gyakrabban jelentkeznek és egyre nehezebbek. Ezért is fordulok hozzátok és írom le a történetemet, talán segít. Hiszen annak ellenére hogy már mindenki tudja, senkivel sem tudok erről beszélni és nem tudom mutatni a gyengeségemet sem, nincs ki megvigasztaljon ha jön a mélypont ezért papírra írom a gondolataimat mikor nem találom a kiutat:

SAJÁT TERÁPIÁM

                    Gondolataim…..
Ami bennem van szinte lehetetlen leírni, csak éppen aktuális gondolatokat és érzelmeket írok.

Lassanként összeáll a kép az életemmel kapcsolatban. De még mindig nem értem mi miért történt. A velem történteket mindig is tudtam és mindig is egyedül küzdöttem ellene és nagyon erősnek hittem magam. Mindig elfojtottam magamban, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Mindenkivel történik ilyesmi nem én vagyok az egyedüli, még büszke is vagyok magamra hogy ilyen jól viselem és ilyen erőssé fejlődtem. Mint kiderült, az hogy én magam nem tulajdonítok jelentőséget neki, nem jelenti azt, hogy nem volt hatással az életem későbbi alakulására. De ezt az alakulást is pozitív oldaláról néztem, próbálom nézeni. Nem lennék ma az aki vagyok ha nem történt volna ez velem. Kettőség van bennem. Kérdés: tényleg építő jellegű volt, hiszen én nem ilyenről álmodtam gyermekkorban, nem ilyen életről álmodtam. Mennyivel másabb lett volna az életem rendes családban.

Kérdések önmagamhoz: miért nincs önbizalmam? Miért van lelkiismeret furdalásom? Miért érzek így az anyámmal szemben? Mikor fognak kárpótolni a történtekért? Miért vártam el a férfiaktól hogy megmentsenek és megvédjenek? Miért akarok ennyire bizonyítani? Miért tartott ennyi ideig, hogy csak most kezdem érteni mit tettek velem és miért csak most bírom kimondani hogy gyűlöm őket és nagyon haragszok rájuk? Miért éreztem sokáig ezt a kettősséget szeretem-gyűlölöm között? Ugyanilyen ember lennék a múltam nélkül is? Az én terhemet rárakhatom másra is azzal, hogy elmondom neki és ezzel könnyítek saját magamon? Nem túl önzőség másnak elmondani és segítséget várni tőle? Miért érzem magam ennyire egyedül? Talán túl gyenge vagyok...

Harag: Egyre inkább érzem, hogy végre elmozdul a harag és gyűlölet felé, amely végre az én életemet könnyítené meg. Mint édesanya nem tudom megérteni őket (szüleimet), most már mind a kettőjüket hibásnak érzem egyenlő részben. Amíg úgy éreztem hogy megérte a küzdelem addig csendben voltam, de már nem látom értelmét hogy miért küzdöttem… miért hallgattam…

Elmondtam hát a szüleimnek, testvéremnek és férjemnek. Elérkeztem egy nagyon kényes témához. Mindenki tudja ….. de senki sem akar róla beszélni, mindenki el akarja felejteni… amikor valakinek az eszébe jut talán kicsit gondolkodik rajta de utána próbálja minél hamarabb elfelejteni, vagy talán el sem hiszi. Hát akkor én mit tettem volna? És mit tegyek most? Közel 30 év alatt több emberbe próbáltam belekapaszkodni, a hozzám közel álló férfiaknak elmondtam, barátnőmnek elmondtam, de mindig nagyon megbántam viszont jól is esett kiadni magamból, észrevettem hogy ez újból erőt adott nekem, viszont nagyon szégyelltem is magam. Hiszen annak ellenére, hogy majdnem mindenki tudja, soha de soha semmi sem fog történni, és nem is tudom mi az ami számomra jó történés lenne. Nekem akkor lesz megnyugvásom ha valahogyan elégtételt tudok venni. Számomra az egyedüli elégtétel ha föléjük kerekedek az egyetlen egy dologban amit ők szeretnek: hatalom és pénz. A többiben már rég felülszárnyaltam őket. Nem szeretném tönkretenni őket de akarom hogy érezzék a fájdalmat, bizonytalanságot, félelmet, kérdéseket, szeretethiányt, hangulatingadozást, kettős érzést gyűlölet-szeretet között, rádöbbenjenek hogy bűnösek és legyen lelkiismeret furdalásuk. Szeretném, hogy egyáltalán felfogják mit tettek velem!!! Megértsék, nem csak egy pillanat alatt tették, hanem sokszor sok lépésben évek alatt, és részükről  az utolsó mélybe taszítás amikor nem hittek nekem. Talán akkor kezdődött bennem is a változás, a felismerés…Hiszen mindig is ettől féltem, hogy nem hisznek nekem…

Nem értem miért éppen ide születtem, miért őket választottam szüleimnek, talán valami nagyon rosszat tettem előző életemben…  

Mindenki tud róla, mégsem tesz ellene senki… hiszen mit lehet ellene tenni? Én sem tudom.  Meddig lehet ezzel együtt élni? Az idő nem segít, inkább nehezít… Egyedül vagyok… Nagyon egyedül…. Néha érzem, hogy nem bírok el a terhemmel, erősebb nálam, ami megrémiszt… 

De mégis, mi történt az életemben, ami mindezeket a dolgokat elindította és miért? Nem emlékszem rá? Arra ami történ arra nagyon is jól emlékszem. A mai napig úgy érzem, hogy nincs jogom megszólalni, nincs jogom szóvá tenni, azt ami történt velem. Most amikor már beszélek róla, még mindig úgy érzem hogy nem volt hatással rám, ez a dolog. A szakirodalom, a fórumok, és a hasonló sorsú, hasonló problémákkal küzdő emberek mást írtan, mondanak.

Milyen egy kisgyerek? Egy 5-6 éves kisgyerek? Bízik mindenkiben, és feltétel nélkül végrehajtja a felnőttek utasításait. Szülei a példaképek, anya a gyermeknek a mindene és az apa a leányok életében az első férfi, akitől a biztonságot várják. Hogy miért hallgattam? Nem tudom megmondani, talán a félelem, talán a bűntudat, talán a szeretet. Hamar felnőttem, én tartottam össze a családot, azt hittem, ezt mondták. Most már nagyon okosnak tartom magam, hogy hallgattam, hiszen gyermekként tönkretettek volna, vagy talán saját magamat tettem volna tönkre. Vagy az egész családomat tettem volna tönkre és azzal a bűnnel nem tudtam volna tovább élni, nekem ők voltak a mindenem, és én lettem volna a hibás és ki hitt volna nekem, és mit mondtam volna egyáltalán?

32 évesen megpróbáltam nem hallgatni, talán rossz időben… de erről nem lehet csak úgy beszélni, ehhez egy mély reménytelen állapotba kell kerülni, amikor a harag az úr és mindent elveszve érzel. És én lettem a bűnös, a bűnbak, pedig nem tettem semmit sem, csak elmondtam ami nagyon fáj. És ismét még most is hallgatok, mert tönkretehetnek…úgy érzem még idő kell hozzá, pedig lenne kérdésem… igaz csak 2 kérdésem van már és csak 1 emberhez: Az édesanyámhoz: Hiszel nekem? Tudtad-e? Miért nem tettél ellene?

És mi a legrosszabb, ha nem hisz neked az a személy akit próbáltál megvédeni, aki miatt csöndben voltál, aki miatt történt az egész. Gyermekként, egy anyát védeni, egy családot egybetartani 10 éven át az én feladatom volt, 6-16 éves koromig, hol van a gyermekkor? Azt hittem ez a feladatom. És hogy senki sem vett észre semmit??? Miközben a testvér rájött elmondta a nagyszülőnek, és még mindig nem történt semmi sem…Még inkább bűnösnek hittek, hiszen az én hibám, én vagyok a rossz, én viselkedtem úgy…  És még mindig nem hisznek neked… talán igazuk van, hiszen annyira hihetetlen, de mégis itt van bennem…

De ezt elfelejteni sohasem fogom, a megbocsátásomra nem lesz szükség, hiszen sohasem fogják felfogni mit tettek és hogy egyáltalán bűnösök… Talán ha már úgy érzem, hogy ártalmatlanok akkor kérdezek…. Ha nem tudnak többé bántani az lesz számomra az elégtétel és remélem megnyugszom…. talán sohasem jön el ez az idő… Egyszer szeretnék nekik átadni egy levelet, talán ezt a levelet hogy olvassák végig és gondolkozzanak el.…..talán rájönnének, talán,….  mi értelme lenne ennyi ideig hazugságot állítanom???... Ennyire rossz embernek tartanak???... talán rájönnének… talán ez lenne az a pillanat amikor véget érne…talán ez a sorsom és kész.

Erőt ad, hogy én nem váltam olyanná mint ők.

Egyedül vagyok, már nincs kivel beszélnem…Itt vagyok itt ülök és csak nézek…nem találom az utamat… Talán elfáradtam… Ez már nem én vagyok… Életemben először most érzem hogy utolér a múlt és erősebb nálam…Az egyedüli fegyverem az elfojtás és kitartás ami talán nem is fegyver, hanem menekülés, visszahúzodás…

Telefonon hívnak, kedvesen nyájasan az anyám az… kedvesen nyájasan válaszolok de a gyomrom fordul fel… tudom hogy erősnek kell lennem mert még mélyebbre tudnak lökni és ezt ők is tudják. Amíg lehet tartani kell magamat, erős vagyok és leszek is, én csak nyugalmat akarok de nélkülük. Kedvesnek nagyon kedvesnek kell lennem velük de ehhez sok erő kell. Még kedvesebbnek kellene lennem velük de nagyon nehéz. Már nem vágyom rá hogy bizonyítsak nekik, nem kell az elismerésük, számomra meghaltak csak két szánalmas emberi test bohóckodik. Szinte az ellenségemnek érzem őket akiket szeretni kell. Az az élet amit élnek számomra nevetséges és szánalmas. Egy álomvilágban élnek, tisztán tükrözi a gyermekkoromat is, szinte csak én látok tisztán.

Ha ők ezt a levelet olvasnák, mindent elkövetnének, hogy tönkretegyenek, én vagyok az ellenség a rossz hálátlan gyermek, akiért annyi mindent megtettek. Hát ők „neveltek” tettek ilyenné. Más lányok az anyukájukkal megbeszélnek mindent, én már jó ideje nem tettem ilyet, hiszen mit mondhatnék, amikor beszéltem egy fél óráig azt hittem hisz nekem (ismét kisgyermek voltam) majd egy életre eltaszított… Egyszerűbb volt saját magát sajnálni és saját magával foglalkozni, egyszerűen nem hisz nekem… hisz ha hitt volna a  saját élete dőlt volna romba… egyszerűbb nem hinni nekem…. és minden mehet tovább úgy mint előtte……..mindenki boldog …………. és én egyedül maradtam a terhemmel.

Go to top