Oszd meg, hogy segíthess!

 

4-5 hónapos terhes lehettem, mikor felerősödtek a rémálmok, és egyik éjjel majdnem nekirohantam a szekrény sarkának. Álmomban vagy egy pók ereszkedik rám, vagy undorító bogarak jönnek az arcom felé, vagy valaki behatol a lakásunkban, vagy egy idegen a szobába jön, mellettem áll, én eszeveszetten kelek fel, és ordítok magamból kikelve, rúgkapálok, ami a mellettem alvó férjemnek sem a legkellemesebb élmény éjnek idején.

Féltem, hogy egy következő alkalommal nagyobb baj történik, megütöm a pocakom, elveszítem a kisbabámat, és ekkor kerestem fel egy pszichológust, habár igazából mindig is sejtettem a rémálmaim okát. A legdurvább, hogy az első beszélgetés során magam is meglepődtem, hogy mennyit felejtettem, és mikor elővettem a naplóm, amibe 18 évesen sok mindent leírtam, akkor rémlett fel pár dolog, de már korántsem olyan tisztán, mint tizennyolc évvel ezelőtt (most vagyok 36), ezért most a naplómat fogom kimásolni (a neveket kihúzom):

„Mióta fel tudom fogni a dolgokat, ahogy a könyvekben lenni szokott: mióta az eszemet tudom történt meg velem az a dolog, nem minden nap, csak ha apa haza látogatott – természetesen akkor sem minden alkalommal. Apa szeret inni és valószínű mindig kicsit becsicsenthetett, mert olyankor nem annyira emlékszik a dolgokra. Tehát én arra emlékszem kiskoromra vissza, hogy apu lehúzta rólam a takarót, és ahogy gyerekfejjel megjegyeztem: turkált a puncimban az ujjával, akkor még kicsi voltam. Aztán anyu vette később (8-9 lehettem), a Peti, Ida és Picuri felvilágosító könyvet, s akkor már undorodtam apától, utáltam, de anyunak nem mertem szólni, mert attól féltem ő is megutálna, s nekem csak anya volt a támaszom, az imádott szülőm. Aztán felköltöztünk …, és gyerekfejjel azt hittem, minden megváltozik, de azért én is vigyáztam. Elcsúfítottam magam (hogy apu ne nézzen rám) stb. Ha egyedül maradtunk otthon együtt apuval délután, bementem a szobába, és amennyire tehettem, bezárkóztam. Volt egy idő, hogy állandóan feleseltem vele, nem adtam neki puszit (hisz undorodtam még a gondolatától is), s ha volt olyan este, hogy esetleg a testvérem és anyu nem voltak otthon, akkor elmentem a mamámhoz, mondván úgyis ígértem neki, hogy egyszer nála alszom.

Ám jól emlékszem a napra: 13 éves voltam, és egy este úgy beszéltük meg anyuval, hogy ő és én egy szobában alszunk (anya-apa hálószobájában), a testvérem és apu a mi szobánkban, ugyanis akkor már levették a válaszfalat. Emlékszem anyu lelkére kötöttem, hogy akkor mi együtt alszunk, mármint egy szobában, és nehogy apuval kelljen aludnom. (Ekkor még mindig nem mertem a történteket anyunak elmondani, mert féltem, hogy megutálna.) Nyugodtan aludtam el, de arra ébredtem föl, hogy apu a mellemet csókolgatja, ami természetesen még ha pici is, de már volt. Fúj, gusztustalannak találtam, de úgy csináltam, mintha aludnék, és a hasamra fordultam, ekkor meg apa le akarta tolni a pizsomám alját, és a fenekemhez közelített. Fúj, csak ezt gondoltam magamban, és úgy csináltam, mintha most ébredeznék, és apu pedig úgy csinált, mintha mellettem aludt volna egész végig, magyarán az ágy elé feküdt. Én kimentem inni, ekkor ő már az ágyában volt és tévézett. El akartam aludni, de nem bírtam, nem akartam végigélni még egyszer ezt a megpróbáltatást, nem tudom micsoda bátorságból, de megszólítottam apát és kértem, hagyja ezt abba, mert én felébredek rá, és… Ő azt mondta: tudja, és magyarázkodott, hogy „túl fiú”, azért van ez, nem csinálja többet, csak ne szóljak anyának. Ezzel megpecsételte az életem, most úgy érzem magam, mintha azóta 30 év telt volna el, de arra a napra és úgy általában a többire is emlékszem.

Hát ezért ellenségeskedtem apuval mindig, ha valamit akart, én nem tettem meg, de aztán láttam, hogy anyu issza meg a levét, hisz a pártomra állt a veszekedések alkalmával, és apuval veszekedett helyettem. Ezért később már nem utálkoztam apán, de vigyáztam nehogy hozzám érjen, ha mégis, mindig nyafogtam, mint egy hülye tinédzser: „jaj, hagyjál már!” Többet nem is történt meg a dolog, de ha anyu vmi munka miatt nem aludt otthon (ritkán, de volt ilyen), én elmentem otthonról, mondjuk egyszer a mamához. Féltem, igen. A gyilkosságra is gondoltam, és nemcsak úgy futólag, hanem tervbe vettem, hogyha anya meghal, akkor én milyen eszközt választok a biztos halálhoz. (A görögök által jól ismert érfelvágás mellett döntöttem.)

Aztán átköltöztünk a …-ba, és itt egyedül voltam a szobámban, és nem lehetett bezárni az ajtót, és ha lehetett volna sem tudtam volna, hisz akkor el kellett volna mondanom anyunak, hogy miért ragaszkodom ehhez annyira, - anyunak, aki még mindig nem sejtett semmit, bár ha láttunk egy hasonló történetű filmet, akkor mindig céloztam rá, hogy ő mit tenne a feleség helyében. Sírtam az első napokban, rosszul voltam. Aztán, mivel erről soha senkinek nem beszéltem, egyszer történt valami.

Az osztállyal múzeumba mentünk. A barátnőm hiányzott, és K…val beszélgettem. Elmondta a jövőre vonatkozó terveit, és engem is megkérdezett, én nem tudtam mit mondani, hebegtem-habogtam, mert nem jutott eszembe semmi, csak az igazság, hogy remélem, minél hamarabb vége lesz az életemnek. Ő megkérdezte, hogy lehet, hogy semmit sem terveztem még, nincsenek álmaim? És ekkor elmondtam, amit az előbb leírtam. Majd beszélgettünk, és ha nem is teljes egészében, de elmondtam neki a történetet. Anyuval most már azért nem mertem beszélni, mert tudtam, mit jelent neki a ház, egy válás, egy ilyen történet. Most ezért féltem. Ám lassan kezdtem becsavarodni. K… azt mondta, beszéljek anyummal, és lassan én is ráébredtem, muszáj. Rájöttem, hogy muszáj, de mégsem szóltam. Féltettem anyát, azt a lényt, akit szerettem, az egyetlen embert, akit imádtam, akiben bíztam, és akiben hittem. De aztán megint történt valami.

Apuval összevesztünk, és én nem adtam neki puszit, undorodtam tőle. Adnom kellett volna akkor, mert egy normális körülmények között felnőtt lány viszonozta volna szeretett édesapja békülését. Én nem tettem. Anya is ott volt, és elítélt, szinte megvetett. Aznap rengeteget sírtam. A lényeg a lényeg, elhatároztam, beszélek anyuval, mert vagy én leszek öngyilkos, vagy ő utál és gyűlöl meg engem. Elhatároztam, hétfőn beszélek vele, ám nem tudom miért, a hétfőből vasárnap lett. Úgy kezdődött, hogy a testvérem firtatni kezdte, miért vagyok szomorú, mondjam el. Kötözködött. Én a maga durvaságában, naturalitásában elmondtam a történetet. Ám belőle olyan reakciót váltott ki, amire nem számítottam. Ideges volt,feszült, arca megmerevedett, majd sírt, úgy, mint egy óriás, miközben ezt hajtogatta: „Apa nem tehette ezt!”, „Apa nem csinálhatott ilyet!”, „Az én apám nem csinálhatott ilyet.” Féltem, hogy elmondja anyunak, és az rosszabb lett volna, ha nem tőlem tudja meg. Meggyőztem a testvérem, hogy nem történt mégsem semmi, apa csak a fejemet simogatta meg mindig, mikor bejött hozzám este. Nem tudom, ő elhitte-e vagy sem, de megígérte, hogy nem szól anyáéknak. Én meg aznap este leborultam a konyha asztalra, és anyu megkérdezte, hogy mi a baj. Először azt hitte, terhes vagyok, aztán én mindent elmondtam.

Nem tudtam, mit érez. Hisz-e nekem vagy gyűlöl. Azt tudtam, hogy túl könnyűnek éreztem a kínoktól való megszabadulást. Anyu aznap este megcsináltatta a zárat, ő csinálta meg, szétverte szinte, de be lehetett utána zárni. Apa dühös volt, hogy miért csinálja ezt az anyukám, és anyu nem sokkal később elmondta. Anyu utána feljött hozzám, és azt mondta, apu mindent tagad, és apa azt is mondta, hogy ő már nekem pár éve mondta, én ezt csak álmodom. Azt hittem, belerokkanok. (Miért hazudnék én ekkorát? Miért akarnám a szüleim házasságát romba dönteni? Miért hittek ilyen gonosznak? Én, aki soha nem akartam ártani senkinek. Én, aki annyit szenvedtem?) Anyu azt mondta, hisz nekem.

Apa másnap berontott hozzám suli után, és felháborodva kérdezte, mit képzelek én, hogy ezt csak úgy most kitálalom, mikor épp megkaptuk ezt a szép kis házat, és olyan boldogok voltunk. (Boldogok? Mi??) Ő nem kergetett kondommal engem… Nem hitt nekem. Arra gondoltam, hogy az apám hülye, vagy legalábbis éjszaka nem ura önmagának, és hirtelen távozása után zokogtam. Kb. 10 perccel később anya megjött és még mindig zokogva talált. Ilyen állapotban meséltem neki, hogy apa nem is emlékszik rá, és miket mondott. Anya vigasztalt.

Most nem térek ki jobban a részletekre, röviden: anya és apa beszéltek. (Anya még vigasztalás alatt elmesélte, hogy apu Szegeden is csinált olyat, mikor picit többet ivott, vagy ha ivott alkoholt, hogy egyszer a mamához ment be, a nagyi szobájába, és a nagyi ki volt akadva.) Anyu kérdezte tőlem, mi legyen? Adjuk fel ezt a házat, ezért ő is megdolgozott. Végtelenül szomorú volt, mégis örült, hogy ezt elmondtam neki, mert szerinte ez a jó kapcsolatunk jele, de abban egyetértett, jobb lett volna előbb, mint utóbb. Ő végtelenül szomorú volt, én pedig végtelenül gyenge emiatt, és azt mondtam, ne, ne adjuk föl… stb. Maradjunk. Hova mehettünk volna? – kérdezte anya is, amit én évekkel ezelőtt is több milliószor föltettem magamba. Anyu ezt is hozzátette: Kezdjük elölről? Én meg tudtam, mit jelentene ez neki: két gyerekkel, mert mindkettőnkhöz ragaszkodott, az ő állásából. Nehéz, újból ott kezdtük volna, ahol …-on, szegényen. „Nem”, mondtam, gyenge voltam, ezt most már bánom. Engedtem anyunak. Anyu és Apu megbeszélték a dolgot. Apu aznap este sírt egész végig, de váltig ragaszkodott ahhoz, hogy nem emlékszik semmire. Odamentem hozzá este, és az ölébe ülve picit vigasztaltam, megtettem ezzel az első lépést, hisz tudtam, együtt maradunk, nem gyűlölködhetünk. Minden este zárom az ajtóm, anyu reggel 6kor, ha kelt, kopog. Ezt történt.”

Epilógus: Háromszor voltam a terhesség alatt pszichológusnál (se előtte se utána), elmondtam a páromnak a történetet, illetve megmutattam neki a naplót, és elolvasta a fentieket. Most már csak akkor jönnek elő a rémálmok, ha nagyon fáradt vagyok vagy túl stresszes, de tizedére csökkentek ezek a borzalmas éjszakák. Ugyanakkor mióta meghalt anyukám (lassan egy éve) és megszületett a második baba, iszonyú erősen bennem van a féltés a gyerekek miatt. Nem bízom az apámban, félek, hogy őket is bántani fogja (pedig a pszichológus azt mondta, nem fogja), van, hogy anyum helyét átvéve apu hozza el a nagyobbikat oviból, de próbálom ezt csak arra korlátozni, hogy érte menjen és hazahozza. Most szerencsém van, mert a kisebbikkel itthon vagyok, de ha megint vissza kell mennem dolgozni, nem tudom, hogyan fogom megoldani, és a legrosszabb, hogy nem bízom az emberekben ilyen téren, nem merném senki másra rábízni a két kicsikét.

Mióta megjelent ez az oldal, és olvasom a többi rettenetes történetet, azóta ez a féltés csak még jobban felerősödött, és szinte mindenkire kivetül. Próbálom, elnyomni, de sokat gondolkozom azon, hogyan tudnám megvédeni őket. Próbálom a nagyobbikat testtudatosan nevelni (Kiko és a kéz – már letöltöttem:), és tanítani a rossz és jó titok különbségeire. Ha javasolhatnék valamit: egy hasonló okos könyvet, akár jobbat is, mint a Kiko-s, megszerkeszteni – egy pszichológus támogatásával – kis és nagy ovisoknak (akár sorozat, benne a jó és rossz titok különbségei is), nagyon hasznos és fontos lehetne! Én nagyon szívesen segédkeznénk benne, de bármi másban is, ha tehetek a gyerekkori szexuális abúzus ellen bármivel, kérem, jelezzék!

Go to top