Oszd meg, hogy segíthess!

 

24 éves vagyok, történetem 12 éves koromban kezdődött. Nyaralni mentem az apai nagyszüleimhez két hétre, velük élt apám mostohatestvére, aki akkor 22 éves volt. A szobájában volt egy számítógép, amin játszani szoktam, és ott volt a tv is. Hozzáteszem, abban az időben rajongtam a mostohanagybátyámért, felnéztem rá. Egyik nap, mikor nem volt otthon senki (ez gyakran előfordult, mert nagyszüleim kinn dolgoztak) odajött hozzám, és megkérdezte, hogy megtanítson-e csókolózni.

Ezt furcsának találtam, először nemet mondtam, majd addig unszolt, míg engedtem neki, mert nem akartam, hogy haragudjon rám. Már ekkor leszögezte, hogy nem mondhatom el senkinek, mert akkor nagy bajba kerülünk. Én nem is mertem szólni. Pár nap múlva, mikor tv-t néztem a szobájában, bejött és fogdosni kezdett, a mellemet, meg ott lenn. Ekkor már nagyon féltem, de meg sem mertem mozdulni, emlékszem, szinte lebénultam. Benyúlt a bugyimba, aztán lehúzta a nadrágom, hasra fordított, és az ujját dugdosta a hüvelyembe. Emlékszem, utána véreztem, ekkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent, csak azt éreztem, hogy fáj. Nagyon féltem. Miután abbahagyta, megint megmondta, hogy erről nem beszélhetek senkinek, mert nagy baj lesz. Annyira szégyelltem az egészet, hogy egyáltalán nem is mertem volna bárkinek is elmondani. A következő napokban aztán békén hagyott, nem mentem már be a szobájába, azt hittem, vége van.

Aztán egyik nap szólt, hogy menjek át hozzá, mutat valami játékot a számítógépen. Nem akartam menni, mert féltem, hogy újra megismétlődik. Nem tudom miért, talán gyermeki naivitásból, mégis átmentem, mert ekkor még mindig úgy gondoltam, hogy vége, és csak játszani akar. Először tényleg mutatott valami játékot, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy lehúzta a nadrágját, a nemiszervét pedig számba nyomta, többször, sokszor... Aztán leült a székbe, megragadta erősen a kezem, mert ekkor már ellenkeztem, de nem mertem hangot adni, annyira szégyelltem, ami történik, lerántotta a rövidnadrágomat, felemelt, magára ültetett, és rángatott, rángatott.. Én pedig akkor már csak meg voltam bénulva a fájdalomtól, a sokktól, és sírtam, és hagytam, hogy előbb vége legyen.. Aztán egyszer csak hangokat hallott, abbahagyta, megmondta, hogy kussba legyek, egy szót se senkinek, mert nagy bajba kerülünk. Miután ez megtörtént, nagyon szerettem volna hazamenni, meg egyben nem is, mert féltem, mi lesz, ha valamit észrevesznek rajtam. Éreztem, hogy valami megváltozott nagyon és most már sohasem lesz olyan, mint régen. Akkor még nem tudtam, hogy ott, abban a két hétben vége lett a gyerekkoromnak. Miután hazamentem, soha többet nem aludtam ott.

A történtekről soha senkinek nem mertem beszélni. Utána még néhányszor bepróbálkozott, el akart csalni biciklizni, de én nem mentem. Aztán egyszer 2-3 év múlva a történtek után felhívott este, mikor már sötét volt, hogy húzzam el a függönyt, és nézzem meg, hogy süt a hold, de esküszöm hallottam a hangját az ablakom alatt. Féltem hogy ott van.

Miután az abúzus megtörtént, gyökeresen megváltozott a viselkedésem, emlékszem, nem tudtam, hogy miért, mert ami történt, arra próbáltam úgy tekinteni, mintha soha nem is történt volna meg, a szégyenérzet sokszor szétfeszített belülről. Sokszor úgy éreztem, hogy büdös, koszos vagyok ott lenn. A történtek előtt szófogadó voltam, jó tanuló, aztán utána elkezdtem csavarogni, általános iskolában még a jegyeimmel nem is volt probléma. Aztán a gimiben lógtam, cigiztem, ittam, hajnalig jártam bulizni, nem tanultam, anyámék nem tudták mi van velem, akkor még én sem, csak azt éreztem, hogy nem bírok otthon lenni. A fiúkat váltogattam 3-4 hetente, azt csinálhattak velem, amit akartak, nem éreztem magam többnek, mint szexuális tárgynak, a mai napig szégyellem nagyon, a szégyenérzet végigkísérte az egész életemet.

17 évesen lett egy komolyabb kapcsolatom, ami 7 évig tartott, azonban szintén a szex volt a párom részéről a kapcsolat mozgatója. Én függővé váltam ebben a kapcsolatban, nem tudtam belőle kilépni, mert a kapcsolat legelején úgy éreztem, hogy ő a megmentőm, aztán évek múlva jöttem rá, hogy mennyire semmibe nézett és mennyire csak a szexre kellettem neki is. Miután minderre rádöbbentem, szakítottam vele.

Jelenleg van párkapcsolatom, a mostani párom egészen az ellenkezője mindazoknak a férfiaknak, akivel életem során találkoztam: kedves, figyelmes, romantikus, imád engem, minden, ami egy nőnek kell ahhoz, hogy boldog legyen. Nekem ő ad erőt a mindennapokhoz, és ahhoz is ő adott erőt, hogy végre nálam a napokban megtört a 12 évig tartó csend. Sok évre mélyen magamba temettem, úgy tettem, mintha meg sem történt volna. Mostanában azonban egyre többször törtek elő a szörnyű emlékképek, megkeserítve vele mindennapjaimat, hatást gyakorolva a párkapcsolatomra is. Egyik nap a héten úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, egyszerűen megfulladok, ha nem mondom el valakinek, így megosztottam a párommal, aki megértéssel fogadta, és nagyon szeretne rajtam segíteni. Szorgalmazta, hogy mondjam el a szüleimnek, azonban én ennyi év távlatából már nem akarom ezt bolygatni, mellette félek attól is, hogy majd nem hisznek nekem, félek a reakcióktól. Nyertem kis elégtételt azzal, hogy azóta sincs gyereke és normális párkapcsolata, egy fél éve pedig levágta az ujjait azon a kezén, amivel bántott engem, amiért mindenki sajnálta, én viszont magamban úgy éreztem, hogy megérdemelte.

Nem tudom, hogyan vettem erőt magamon, de végül is elvégeztem egy egyetemet, azóta is van munkám, amiben sikeres vagyok, de mindig ott van valami kis rossz érzés, hogy nem tudok felhőtlenül boldog lenni. Rengeteg féle fóbiával, pánikrohamokkal, alvászavarral, félelemmel, allergiával küzdök, vannak jobb és rosszabb időszakaim. A rossz időszakok mostanában egyre elviselhetetlenebbek, így a következő lépésem a gyógyulás felé, azután, hogy végre erőt vettem magamon, elmondtam és leírtam a történteket, egy kineziológus felkeresése lesz, ami remélem segít majd feldolgozni, elviselhetőbbé tenni, elengedni ezt a szörnyű emléket.

Köszönöm, hogy mindezt megoszthattam veletek, kedves sorstáraim. Sok erőt, kitartást, és boldogságot kívánok mindenkinek. Túlélők vagyunk.

Go to top