Oszd meg, hogy segíthess!

 

Néhány hónapja foglalkoztat a kérdés igazán, azóta, amióta rájöttem: nekem is van egy gyermekem és nagyon kell vigyáznom rá. Barátok, pedagógusok, családtagok világosítottak fel arra, hogy nem szabad hagynom a volt férjem túlzott szeretetét, „gondoskodását”, kíváncsiságát (és még ki tudja mit) a gyerekünk iránt, mert később komoly gondjai lehetnek az emberi kapcsolatok terén, a magánéletben úgy, hogy ő minderről nem is tud. Ekkor jöttem rá arra, hogy én több mint harminc éve élek ezekkel a gondokkal és eddig nem tudtam az okait.

Főleg az önbecsülésem hiányában, emberi kapcsolatok kezelésében, kialakításában társadalmi beilleszkedésben voltak komoly gondjaim, amiért eddig csak magamat hibáztattam. Ki mást, hisz tudtam, hogy valami nem stimmel, csak nem tudtam miért. Most már világos minden és talán az irányt is megtaláltam a gyerekkoromban megtörténtekből való kiút felé.

Talán nem véletlen, hogy ez a lehetőség, mely során kiírhatom magamból ezeket a problémákat épp most talált rám, tudom, hogy a „gyógyulás” útján biztosan ez az első lépés. A megtörténtek talán annyiban ki is merülnek, amennyire emlékszem rájuk, talán nem, annyi bizonyos, hogy ezek a „képek” minden egyes napon eszembe jutnak, olykor felháborítanak, olykor csak passzívan ott vannak és kísérnek.

Azt sokan tudták, hogy óvodás kislányként gyakran vigyázott rám egy idős házaspár a nagyszüleim szomszédságában. Arról, hogy ettől a mondattól nekem milyen képek és érzések bukkannak fel csak én tudok, pontosabban két közeli családtagom, akiknek nagyvonalakban elmeséltem sok-sok évvel ezelőtt. Azt, hogy pontosan mi történt, rajtam kívül csak az az akkor nyolcvan év körüli vénember tudta, aki mindezt művelte. Azt hogy meztelen nőkről készült festményeket elemeztünk rendszeresen, a délutáni alvás pedig számára azt jelentette, hogy a kislányt magához szorítja, csókolózik vele, a kezével pedig feltérképezi a testét.

Gyermekként annyit gondolhattam ezzel kapcsolatban, amire emlékszem is: nagyon szeret ez a bácsi, de valami nem stimmel, nem tudom helyes-e ezt csinálni, és ami még biztos, hogy soha senkinek nem akartam erről beszélni, amíg még élt az az ember. Pár évvel később meghalt, de még mindig nem volt elég bátorságom, ahhoz, hogy beszéljek róla. Nem tudom hányszor fordult ez elő, nem emlékszem, de az biztos, hogy legyen az egy alkalom: hosszú évekre, akár egy életre nyomot hagy az emberben. Terveim szerint szakember segítségével még sokat javíthatok a következményeken és több mint harminc év elteltével végre visszakapom az önbecsülésemet, amit kislányként elvettek tőlem.

Go to top