Tudnátok pár tanáccsal segíteni?

Alicia09 írta:

Május írta: " De hála Istennek manapság ritkán van erre szükségem, régebben napi szinten volt, és ismertek, mint a rossz pénzt.. ."

És nem volt ciki neked hívni őket? Néha alig bírom, hogy magamban tartsam a gondolatokat, de a barátaimnak nem merem mondani...

Elvileg azért vannak, hogy hívjuk őket. Teljesen világos volt, hogy a barátaim vagy nem értettek, vagy nem értek rá eleget, én meg egyedül rettegtem a rám törő gondolatoktól, vagy éppen attól, hogy egyedül vagyok. Volt, amikor az agyukra mentem, és sok voltam nekik is. Volt olyan, (régebben lehetett ugyanazt hívni, aki már ismert), aki megkérte, hogy fél évig hagyjam békén. Gondolom agyára ment, hogy nem jutok előbbre, csak nagyon lassan. De mikor az ember pl. hátráltató közegben él, elég nehéz haladni. Azóta meg ugyanezzel az illetővel levelezek anonim, mert egyszer csak be tudtam indulni. Így nem érez totál csődnek, kudarcnak. Ő pl. az abúzussal nem tud mit kezdeni, de mivel nem pszichológus, ezzel nem is abajgatom.

Sztori: Egy kórház pszichiátriai osztályán voltam bent, heti 3 pszichoterápiás csoport volt. A csoporton a terapeuta kiakasztott. Éjjel nem tudtam emiatt aludni, és a folyosón volt egy nyilvános telefon, onnan hívtam a segélyvonalat.. Másnap elárultam a csoporton, hogy mit tettem.. Mindenki ezen röhögött, és végülis meg tudtam beszélni a pszichológussal úgy-ahogy..

Ez a sztori Alicia engem úgy megnevettetett, köszönöm.. Bár lehet, hogy neked akkor épp nem volt olyan vicces, mint talán most így visszaemlékezve. Vagyis remélem most már te is nevetsz a dolgon és nem veszed zokon, hogy én is...

Én is azt hittem. De úgy látszik tényleg nagyon sok közös van bennünk, akik itt vagyunk. Mi mások vagyunk. De talán ettől vagyunk erősebbek a többi embertől, sokszor már ez is eszembe jutott. Az én pszichológusom NŐ, tegeződünk, nagyon kedves, a környezetemben ismer mindenkit , akikről beszélek őket is, szüleimet nem, de teljes mértékben megbízok benne. Ha van olyan érzésem, hogy biztosan unja már a nyafogásomat, akkor mondom neki, megkérdezem és megbeszéljük ezt is, hogy dehogyis , ő segíteni akar nekem, meg meg is ért. Ezért jó , hogy ő van, mindenben megért. Segít ahhoz, hogy idővel tudjak segíteni magamon.

karácsony írta:
Sztori: Egy kórház pszichiátriai osztályán voltam bent, heti 3 pszichoterápiás csoport volt. A csoporton a terapeuta kiakasztott. Éjjel nem tudtam emiatt aludni, és a folyosón volt egy nyilvános telefon, onnan hívtam a segélyvonalat.. Másnap elárultam a csoporton, hogy mit tettem.. Mindenki ezen röhögött, és végülis meg tudtam beszélni a pszichológussal úgy-ahogy..

Ez a sztori Alicia engem úgy megnevettetett, köszönöm.. Bár lehet, hogy neked akkor épp nem volt olyan vicces, mint talán most így visszaemlékezve. Vagyis remélem most már te is nevetsz a dolgon és nem veszed zokon, hogy én is...[/quote]

Igen, Karácsony, nekem is vicces volt, már amikor megbeszéltük a csoporton, meg azóta főleg, úgyhogy ezzel nem lehet megbántani, azért írtam le, hátha nektek is jó kedvetek lesz tőle..

Akkor most már be merem vallani, hogy röhögőgörcsöt kaptam tőle... kicsit magamra is tudom vetíteni, kb. ugyanezt tettem volna.

Én is sajnálom, Május, hogy hasonló gondokkal küzdesz. Én már olyan szinten kivagyok ettől az 5 évnyi evészavartól (ami nem sok, de nagyon intenzív -voltam 31 kg-s anorexiás, és 60 kg-s bulímiás is, most meg mindkettő egyszerre), hogy napi szinten jutok el oda, hogy inkább a halál...belefáradtam....vagy beleőrültem már, nem is tudom... Pedig fizikailag most nem vagyok annyira mélyen...de lelkileg még 31 kg-san, a halál szélén sem voltam ennyire kikészülve. Akkor még kapálóztam a kórházban a nyomorult életemért, hogy megmentsék...hát, kár volt. Soha, de soha nem lesz ennek vége!

Sunny, megértelek. Én most azért nem tudok aludni, mert fáj a gyomrom. Stressz, idegesség, stb. Nehezen elviselhető... Hogy vannak a fogaid? Elmentél fogorvoshoz? Ne hagyd kihullani őket! És ha bármi van, ide a fórumra jöhetsz! Panaszkodj bármit nyugodtan.

Mielőtt elmentem 1 éve kb pszichológushoz ( előtte is időszakosan jártam, de mindig feladtam nagyon hamar , meg nem is bíztam bennük sem, aki most van benne igen ) akkor addig azt mondtam mindig SOHA NE MONDD HOGY SOHA!!!!! Te se mondd Egyszer csak vége lesz ennek a szarságnak. Melletted van valaki vagy egyedül vagy , mint itt sokan sajnos. Én is azt gondolom sokszor, hogy belefáradtam már ebbe az egészbe. Na de itt a kisfiam, érte mindent meg kell tennem. Mi pont ezért vagyunk sokkal erősebbek az "átlagos " embereknél, mert mi a nagyon nagyon nagyon mély helyzetekből is ki tudunk mászni. Én is most pl. olyan nagyon mélyen vagyok, hogy azt elmondani nem tudom, de ebből ki kell jönni valahogy...Magamnak is ezeket mondogatom, mert amúgy tényleg tiszta őrület ez az egész...

Aranyosak vagytok Jelen, párkapcsolati szempontból egyedül vagyok, felnőtt életemben csak egy párkapcsolatom volt. Az volt az első és az utolsó is. Igazából ez nekem nem hiányzik, sőt...azt igény sincs meg bennem rá. Azt hiszem, aszexuális vagyok. Vagy örök gyerek. Mindegy, nekem félelmetes és visszataszító a felnőttek világa, ezért nem is kérek belőle. Viszont fizikai értelemben nem vagyok egyedül, szóval nem egyedül lakom. Ez nekem is óriási segítséget jelent a kontrolltartás szempontjából, még ha nem is tud senki semmit a múltamról a környezetemben.
Meg persze a fórum is

Sunny, dejó, hogy nem vagyok ezzel az aszexualitás gonddal egyedül... Engem sem foglalkoztat. Én ha egy sráccal lefeküdtem, az azért volt, mert akkor utána bújhattam hozzá, átölelhettem, és nekem ennél klasszabb testi érzés nincs. Simogatás, bújás. Ezt imádom!
Bár kicsit cikinek érzem, ha bárki hozzám ér, simogat, vagy csak épp megérinti a karomat, akkor elönt valami furcsa érzés. Izgatottság, feszültség, stressz, és kellemes érzés... Felkavaró. Ezért kerülöm a testi kontaktust. A legjobb barátnőm is tudja ezt rólam. Tőle is nehezen fogadom. Sokkal intimebben élek meg egy ölelést szerintem, mint mások. Már ha megvan neki az ideje és a funkciója, és nem csak egy 'muszáj' ölelés.
Nehezen jövök ki a bőrömmel. Eddig minden fiú odavolt a bőrömért. Mármint most nem szexre kell gondolni, hanem azok a tinis kézenfogós járások, stb... Egyszerre szeretem is a bőrömet, amiért ilyen finom, bársonyos, puha, mert önmagamat is szeretem simogatni... Nem önkielégítés celjából, hanem csak megnyugtatásképp. De ha más ér hozzám, akkor libabőrös leszek.
Tavaly nyáron amikor lefeküdtem először életemben egy sráccal - önszántamból - akkor az aktus közben már kijöttek rajtam a csalánkiütések. Viszkettem, mint a fene, és csak akkor múlt el, amikor szakítottam vele. Annyira tudtam, hogy ez azt jelzi, nem tesz jót a lelkemnek az egész, mégis tovább csináltam...

Azért írok nektek, mert kicsit hihetetlennek tartom, ami velem történik.
Én gyakran telefonálgatok az ifjúsági lelkisegélyen, néha jó beszélgetéseim, szoktak lenni. Említettem múltkor, hogy feladva az anonimitásunkat, megismerkedtem egy nővel, aki nagyon szimpatikus volt nekem.
Valami olyan abszurd dolog történt velem, amit kb. önmagam is alig hiszek el. Beszélgettünk, irogattunk egymásnak telefonon, és mivel nagyon elfoglalt volt, megadta a férje elérhetőségét, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot, talán jobban is tudna segíteni nekem egyes témákban, mert abúzálták kiskorában. Eleinte ódzkodtam tőle, aztán mégis elkezdtünk irogatni. Gyönyörűen fest! Én is küldtem alkotásokat, és klasszul elemezte őket - h pl. egy nagy fekete üres lyukat lát, ami a csiga teste volt, és h az sok kimondatlan titkot rejt. Ért hozzá.
Egyszerre nem beszéltem velük, csak mindig külön. Megkért a férfi, hogy küldjek magamról fotót, meg is tettem. Egyszerő profilfotók, amiket facebookon is használok. Legyen mentségemre, németből a szexualitást érintő szókincsem igen gyér, ezért fel se fogtam a szavak jelentését... amikor megkértem, hogy fogalmazzon kicsit másképp, hogy megértsem, mit akar mondani, kiderült h merevedése van, és h megcsókolna, hozzám érne... Én olyan szívrohamot kaptam, hogy azonnal töröltem. Tisztára kiborultam. Engem az ilyesmi riaszt. Elfogadom, ha mások élnek vele, de ez nem az én világom.
Persze számon kértem U.-t, a nőt, hogy ez most mi a fene volt... Őt is ledöbbentette, de nem viselte meg különösen. Meghívtak már magukhoz vendégségbe, de hogy szexjáték legyek - miközben azt szónokolják, mennyire elfogadnának fogadott lányuknak - ez tisztára beteg! És ezt nem tudom összeegyeztetni a finom lelkű, kedves, tiszta szívű U.-val, mert őt nem így ismertem meg. Elszomorodtam, mert én keresem az ilyen idealizáló embereket, mint U. Az egész lelke lírai, már ahogy megszólal, megpendíti bennem a költőiséget... Erre meg. Pf. Összeomlott a ideálom.

Ja, nem ez egy új férj, nem a gyerekeié.
Egyébként utóbb megtudtam, hogy elvált a férjétől, vitte magával a gyerekeket is, de a gyerekek ellene fordultak. Két fia van, 14 és 16 évesek, két éve élnek az apjuknál, mert az anyjukat terrorizálták, ütötték, bántották... A fiúk az apjukhoz akartak menni, és nem tudta megakadályozni. Furcsa helyzet, nem?

Még mindig ringatom magamban az ideális lelkitársat, akikkel ilyen szépen költőien fogalmazva lehet beszélgetni, mint vele... Túl szép, hogy igaz legyen. Megőrülök!! Mi a fenéért idealizálok ennyit?

rotebeete írta: Megőrülök!! Mi a fenéért idealizálok ennyit?

Ezeken a kérdéseken gondolkozom én is. Engem a kötődési zavar foglalkoztat, és ezt megint ennek a számlájára írom.
Rotebeete okos vagy, és előbb-utóbb át fogsz látni ezeken az idealizált képeken, csak muszáj észnél lenni, mert a szíved, a vágyaid bajba is sodorhatnak. Természetesen nem tehetsz a kialakult szitukról, de legyél nagyon óvatos. Ne küldözgess képeket magadról, címedet stb. meg eszedbe ne jusson megadni. Annyi rossz ember van! Sajnálom.
Régen én is belefutottam mindenféle szemétbe, riherongy lelkű emberbe.

Tudnátok pár tanáccsal segíteni, hogy hogyan éljem túl a napokat???Most megint nagyon ki vagyok készülve. Fogalmazhatnék úgy, hogy még mindig. Nagyon nagyon rossz kedvem van , szomorú vagyok. Ti hogyan élitek ezt túl??? Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Gyűlölöm, hogy gyűlölöm, hibáztatom magam? Utálom, hogy régen az történt ami, hogy hagytam magam gyerekkoromban. Utálom, hogy nem sikerül egy párkapcsolatom se. Nekem nem jó senki, vagy én nem vagyok jó senkinek. Én ezt nem is értem... Elvesztettem a szerelmem, akik egyébként szerintem meg sem érdemelt engem, de mi van ha én voltam a hibás??? De amúgy meg nem én voltam. EGyedül leszek örökre a kisfiammal???

jelen írta: Tudnátok pár tanáccsal segíteni, hogy hogyan éljem túl a napokat???Most megint nagyon ki vagyok készülve. Fogalmazhatnék úgy, hogy még mindig. Nagyon nagyon rossz kedvem van , szomorú vagyok. Ti hogyan élitek ezt túl??? Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Gyűlölöm, hogy gyűlölöm, hibáztatom magam? Utálom, hogy régen az történt ami, hogy hagytam magam gyerekkoromban. Utálom, hogy nem sikerül egy párkapcsolatom se. Nekem nem jó senki, vagy én nem vagyok jó senkinek. Én ezt nem is értem... Elvesztettem a szerelmem, akik egyébként szerintem meg sem érdemelt engem, de mi van ha én voltam a hibás??? De amúgy meg nem én voltam. EGyedül leszek örökre a kisfiammal???[/quote

Jelen, ezért ugye próbálgatod elhinni, hogy nem vagy hibás? Meg azt, hogy az az ember tényleg nem érdemelt meg Téged, és olyasmit hittél róla, amit szerettél volna, hogy olyan legyen, de nem olyan volt sajnos.. Ezt a hibát is gyakran elkövetjük, akik szeretnénk egy szerető társat minden áron. Én is elkövettem. Én is azt hittem, amikor utoljára elhagytak, hogy a világon én vagyok a legszerencsétlenebb. Azóta tudom, hogy hála az Égnek, hogy elment, mert csak hátráltatta a fejlődésemet. Azóta már nem vagyok egészen egyedül, de eléggé egyedül vagyok ahhoz, hogy ne próbáljam elhinni, hogy a legtökéletesebb ember a kapcsolatom, mert az ártalmas.. A szerelem vak...

Igen tobbszor ereztem azt hogy gatol a gyogyulasomban hogy az energiamat elveszi. De azert meg magamat hibaztatom...pedig tudom hulyeseg. Azt gondolom majd egyszer rajon hogy mit veszitett. A sors meg fogja ezt neki mutatni.