Nektek is vannak/voltak súlyproblémáitok?

Merem remélni, hogy múlt idő.. Amíg élünk remélünk...

Málna írta: az evés sztem lehet büntetés. ha sokat eszem, TUDOM, hogy hízni fogok és nem leszek tetszetős. MÉGIS eszek. Vica versa...

Igen lehet. Csak én pl. nem is akarok tetszeni, szerintem én inkább védelemként növesztettem hájat. Mert így nem bámulnak a férfiak. Mivel az mindig is zavart. Jobb, ha észre se vesznek.
Na meg akkor eszem, ha ideges vagyok. Vagy bánatos.

Én pl hízni nem tudok, étvágyam erősen változó. 15 éve stabil kb 55kg körül mozgok, előtte 20 évig 45 voltam. Mindegy, hogy emnnyit eszek vagy nem eszek.... néha hónapokig annyi csúszik le mint egy madárnak (méltatlannak érzem magam az evésre, vagy mert nem dolgoztam meg eléggé érte); máskor meg folyamatosan eszek hónapokig, annyit, mint 3 másik ember... Ilyenkor ezzel győzöm meg magam a létezésemről, arról, hogy életben vagyok... Ilyenkor jelenik meg a hasmenés...

de ezzel valójában bünteted magad, nem? ráadásul minél kövérebb vagy, annál inkább megnéznek, hm?
soványként jóval könnyebb eltűnni
Milyen érdekes, kinél mit okoz a stressz. Én pont nem tudok enni, ha ideges/bánatos vagyok.

Hajnalkám írta:

Málna írta: az evés sztem lehet büntetés. ha sokat eszem, TUDOM, hogy hízni fogok és nem leszek tetszetős. MÉGIS eszek. Vica versa...

Igen lehet. Csak én pl. nem is akarok tetszeni, szerintem én inkább védelemként növesztettem hájat. Mert így nem bámulnak a férfiak. Mivel az mindig is zavart. Jobb, ha észre se vesznek.
Na meg akkor eszem, ha ideges vagyok. Vagy bánatos.

sorstárs
komoly erőfeszítés kell az evéshez. nekem, ahogy már írtam, csak az jön be, hogy együtt főzünk, együtt eszünk. jó étvággyal, nyugalomban. csak akkor hízom, ha napi 5x eszek. napi 3-nál már fogyok (

Málna írta: de ezzel valójában bünteted magad, nem? ráadásul minél kövérebb vagy, annál inkább megnéznek, hm?
soványként jóval könnyebb eltűnni

[/quote]

Nekem nem. Mivel nem vagyok extrém kövér, csak éppen annyira, hogy a férfiaknak ne tetsszem. Igaz, ma már a korom is elég ehhez. Azzal együtt létezik ez az ún. védőháj. Mert így magam és a külvilág közé egy nagyobb védőréteget képezek. Nem mintha ez tudatos lenne, egyszerűen csak eszem, és kész.
Mondjuk tény, hogy szeretek is enni, tehát nálam ez az önvigasztalás kategória is. Főleg ha depis vagyok. Néha nálam is előfordul, hogy már enni sincs kedvem, de az már tényleg a mélypont...

Ha végignézem a gyerekkori képeket, szinte ordít róluk, hogy mikor kezdődhetett a lelki problémám - onnantól kezdve minden fényképen nagyon szomorú arcot vágok, és kezemben valami ennivaló van. Nagyjából ötéves koromtól kezdve vagy tortával, vagy kenyérrel, vagy csokival vagyok látható.
Ennek meg is lett az eredménye Azóta hallgatom a kórust (ráadásul az én szüleim orvosok, úgyhogy egészségügyileg is meg van magyarázva), hogy milyen rossz a túlsúly... mintha én nem tudnám.
Néha gyötröm magam, lefogyok egy kicsit. Aztán visszajön. Kell még a védőrendszer.... attól (is) vagyok ilyen "nyugodt".
Talán egyszer, ha leteszem a történetem, a háj is letevődik. Vagy nem. Kísérlet indul

Amúgy érdekes, az összes gyerekkori képemen szomorú vagyok én is.Szép kislány voltam, de már azokon a képeken látom, hogy milyen magányos voltam valójában.

Nekem szinte fáj a gyerekkori képeket néznem. Rini, én is a magányt látom, a rengeteg szorongást, azt, hogy micsoda erőfeszítéseket kellett tegyek ahhoz, hogy ezt elrejtsem. Ugyanakkor, ha ezt már látjuk a képeken, az jó. Mert akkor együtt tudunk érezni azzal a kisgyerekkel, aki voltunk, és ez nagyon fontos.

Nyugodt, én is azon gondolkozom mostanában, hogy leülök magammal (a monitorral szembe), és a blogomban tisztázom ezt a kérdést. De valahogy még mindig nem jön a késztetés. Sőt, amióta ezt elhatároztam, a blogba se írtam. Szóval lehet abban valami, hogy az embernek kell valamiért ez a védőrendszer. Úgy tűnik, ennek még nincs itt az ideje.

Anoni Mara írta: Nekem szinte fáj a gyerekkori képeket néznem. Rini, én is a magányt látom, a rengeteg szorongást, azt, hogy micsoda erőfeszítéseket kellett tegyek ahhoz, hogy ezt elrejtsem. Ugyanakkor, ha ezt már látjuk a képeken, az jó. Mert akkor együtt tudunk érezni azzal a kisgyerekkel, aki voltunk, és ez nagyon fontos.

Hm, nem is jutott még eszembe, hogy nézegessem a régi képeimet. Igaz, nem is nagyon van magamról fotóm a gyerekkorból, anyám őrizgeti a képeket. És valahogy mostanában ahhoz sincs kedvem, hogy elmenjek hozzájuk.
Kamaszkoromban tudom, hogy mindig szomorú képet vágtam, ha fotóztak, sőt, egész fiatalkoromban.

Pedgi szerintem érdemes gyerekkori képeket nézegetni, ha vannak ilyenek - olyan jól látszik, hogy mikortól telepedett ránk a magány, s változott a féktelen jókedv legfeljebb "szűzmáriás" mosollyá, s változtak a szemek felnőtt-szemekké.

nyugodt írta: Pedgi szerintem érdemes gyerekkori képeket nézegetni, ha vannak ilyenek - olyan jól látszik, hogy mikortól telepedett ránk a magány, s változott a féktelen jókedv legfeljebb "szűzmáriás" mosollyá, s változtak a szemek felnőtt-szemekké.

Ó, én tudom fotó nélkül is, hogy engem 6 éves koromtól kezdett molesztálni a nagybátyám. Én emlékszem mindenre. Amit már felejtenék, az is folyton eszembe jut.

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy megint itt sírom el a bánatomat, de úgy érzem, hogy nem ért meg senki...talán csak Ti.
Ma voltam a pszichiáternél és a súlyom elért egy kritikus pontot, mikor is hospitalizálni kellene. Ha legközelebb egy bizonyos súlyhatár alatt leszek, már haza sem mehetek, mert a pszichiáterem azt mondta, hogy nem nézni még egyszer végig, hogy 31 kg-ra aszaljam magamat. Ha meg nem működöm együtt, akkor már nem tud segíteni máshogy, ergó "kidob" És én ettől rettegek, ez a legnagyobb félelmem, mert nagyon-nagyon szeretem őt, és ragaszkodom hozzá, és teljesen megbízom benne...benne egyedül. Talán ez az a fajta "rajongás", amiről már sokszor rtunk. De most ultimátumot adott, és nem tudom, mit tegyek...A folyamat megállíthatatlan, ő is tudja, én is tudom, de nem mehetek kórházba, mert nem tehetem!! A családom nem tud rólam semmit, se a múltamat, se a ptsd-t, se a terápiát, se az önsértéseket, se az evészavart - bár ez már elég feltűnő, de a ruha mindent eltakar - szóval semmit! És ha kórházba mennék, akkor összedőlne a vár, a látszat, hogy minden rendben van...és anyukám hatalmasat csalódna bennem. Mert egyszer már kigyógyultam belőle, az evészavarból, és azóta azt hiszi, hogy minden rendben...pedig semmi sincs rendben...nagyon nincsen...És jönnének a kérdések, hogy miért, miért? Amit nem válaszolhatok meg...De ha meg nem megyek kórházba, és nem fogadom el a segítséget, a pszichiáteremet veszítem el, akit mindenkinél jobban szeretek... Mindent tud rólam, de mégis úgy érzem, hogy senki sem ért meg, senki nem érti meg, hogy gyerektestet akarok, picike lenni, törékeny, ártatlan, nem akarok felnőtt testsúlyt, nem akarok újra menstruálni, nem akarok felnőtt testet, gyűlölöm, nem akarok bejönni a férfiaknak, nem akarom, hogy rám nézzenek, csak bűnhődni akarok, bűnhődni, és bűnhődni...én tudom, hogy a "kutya a múltamban van elásva", de nem tudom elmondani, mert "lakat" van a számon, nem mondhatom el...csak ebből gyógyítana ki valaki, könyörgöm... de senki nem foglalkozik ezzel, csak hízzak, és akkor minden rendben lesz, pedig semmi, de semmi sincs rendben! És nem is lesz. Nem tudom, hogy mi tévő legyek... Nem mondhatom el, hogy mi bajom, de nem is mehetek kórházba, így pedig senki nem tud segíteni, aminek persze én vagyok az oka, de nem bírok változtatni, mert ez egy ördögi kör, maga a földi pokol... Egyek, egyek, egyek, de ha nem akarok felnőtt súlyt, menstruálni, nőként kinézni, akkor hogy?? Pici akarok lenni, kicsi, ártatlan gyermek...de már soha nem lehetek az. És most el fogom veszíteni vagy a fél családomat, vagy a pszichiáteremet, akinek a kedvéért amúgy még a csillagokat is lehoznám az égről, csak hogy ne okozzak csalódást, annyira szeretem. És nem tudom, mi tévő legyek...

Sunny, csatlakozom Sünihez, én is drukkolok. Tudom, hogy mennyire nehéz az anorexiából kitörni, próbálj meg másokra támaszkodni, azokra, akik segíteni akarnak / tudnak. Ránk is számíthatsz! Ugyan keveset tudunk segíteni így, interneten keresztül, de megtesszük a tőlünk telhetőt! 3