Te hibásnak tartottad magad?

Süni,még szép, hogy egy gyerek nem lehet hibás! Itt a szülők és mindenki más a hibás. Elképesztő, hogy 37éves, felnőtt korodig magad hibáztattad és a kisgyerek élt benned, aki magát érzi bűnösnek. Viszont nagyon kíváncsi lennék, hogy valójában ezeket az embereket mi készteti erre? Szexuális vágy? Vagy beteg az agyuk? Én nem értem!!!!!!!!!

Sokat emlegetem itt a könyvet: Susan Forward Mérgező szülők. Talán itt olvastam, hogy az elkövető abban találja élvezetét, hogy kiszolgáltatott embereket bántalmaz. És hát ki a legkiszolgáltatottabb, ha nem a gyermek? Attól még disznóság!! Szerintem a tetteket megelőzi a kísértés, és ott még elgondolkodhatna, vagy kérhetne segítséget. Merthogy lehet, hogy a bántalmazó bántalmazott volt..

Igen, hibáztatom magam a kíváncsiságomért. Azóta halványodott ez, amióta a gyermekeim SORStársaim lettek... Azóta sem értem velük kapcsolatban hol hibáztam... Minden kétes érzésemnek, fura tünetnek utánajártam, és MINDENHOL azt mondták, hogy keresem a kákán a csomót...

Angyalka! Azóta milyen a kapcsolatod a gyermekeiddel? Felnőttek már? Hibáztatnak Téged?

A lányom nagykorú és távolságtartó velem. Nem akarattal.... nem tudja megbocsájtani magának, hogy "megcsalt" és becsapott engem.... Mivel szőnyeg alatt tartja a témát, neki így talán könnyebb, hiszen a párkapcsolatában is megvannak a küzdelmei egy másik sorstárssal... A kisfiam 7,5 éves.... Igen felemás érzései vannak velem kapcsolatosan is... Együtt szenvedünk a történtek miatt...

Könyörgöm, soha senki nem hibás aki áldozat!! Egészen egyszerűen nem létezik olyan helyzet, hogy egy áldozat, akár csak 1%-ban is hibás. NINCS!!! Csak az a sértett gondolja ezt, akinek ezt HAZUDTÁK!!! Még akkor sem vagy hibás, ha megfogtad 10 évesen apukád szerszámát. Mert még egy ilyen helyzetben is egy normális, jó ember, azonnal ráüt a kezedre, vagy eltolja gyengéden és megmondja, hogy ilyet nem csinálunk, mert nem szabad... ÉRTED???? Lehetetlenség hibásnak lenned!!! Ez a hamis gondolat, hogy "talán én is hibás vagyok" torz beteg aljas családtagok és egyéb alávaló emberek hazugságai miatt jön létre. Ez nagyon fontos. Az éveken, vagy pláne évtizedeken át történő önmarcangolás, önvád - már elnézést de - buta TÉVEDÉS!!!!
Mondok egy példát. Ha kitör egy verekedés valahol, mert valaki kiprovokálja, kötekszik, ám a verekedés oda fajul, hogy ez a kötekedő belehal. Akkor a gyilkosságban ő NEM HIBÁS, nem felelős. Nem enyhítő, hogy ő kötekedett. Gyilkosságra nincs mentség. Ha maradt volna egy sima verekedés, halálos áldozat nélkül, csak néhány sérüléssel, az más. Akkor igen, felelősségre lehet vonni a provokálót, és meg is lehet büntetni, mert az incidensben, a verekedésben hibás. De halál egész más téma.
Ugyanígy. Ha valakit megerőszakoltak, pláne ha az apja. SEMMI SEM MENTESÍT!!! NINCS ENYHÍTŐ KÖRÜLMÉNY!!! Ezt kéne megérteni. NINCS OLYAN HOGY AZ ÁLDOZAT A LEGCSEKÉLYEBB MÉRTÉKBEN IS HIBÁS!!! TÖKÉLETESEN KIZÁRT! Ilyesmiben egészen egyszerűen NEM LEHET hibás, mert eleve értelmetlenség, aljas hazugság, hogy az áldozat hibás lehet ebben... Ahogy nincs olyan, hogy gyilkosságot provokálunk, úgy nincs olyan sem hogy nemi erőszakot provokálunk. Ez fából vaskarika! Nagyon fontos ezt megérteni!

Ok. Nem a butaságra akartam ezt kihegyezni, a megtévesztettség nem egyenlő a butasággal.

Én könnyen hibáztattam magam életem során, senki nem tisztázta publikusan a helyzetemet, ezért mégha papíron tudom is, hogy nem az én hibám, ez már egy régen beidegződött érzés. Nekem nagyon sokáig telt amíg ezt észrevettem. Mivel senki nem állt ki értem, könyebb volt azt érezni, hogy én vagyok hibás. Alig-alig ismerte el anyum, hogy ez mekkora bántalom számomra,még ennyi év után is persze h bennem volt és még most is van valamennyire az önhibáztatás, önostorozás reflexe. Az én történetem úgy gondolom, hogy meglehetősen enyhe ahhoz képest, amiket itt olvastam még. Viszont mindenkinek megvan a nehézsége, az én esetemben az, hogy még sok év után, utólagosan sem tudtott anyum szembenézni a helyzettel, nem ismerte el a kűzdelmemet, és nehezen tudom megteremteni vele azt a meghitt, bizalmas kapcsolatot, ami szerintem szükséges lenne a többi kapcsolatomhoz is a társadalomban. Szerencsére van olyan is, aki elismeri kűzdelmeimet és sikereimet. Fontos az, hogy meglássuk, mostmár nem vagyunk gyerekek, erősebbek vagyunk és tehetünk magunkért. Mindenkinek gratulálok aki írt ide és további jobbulást kívánok!

Sokáig tartottam magam hibásnak. Ez valójában akkor ért véget, amikor a buszon rá mertem lépni annak a férfinak a lábára. Addig legfeljebb menekültem, ha nyomult valaki. Ha nem tudtam menekülni, akkor engedtem.

Viszont az önmagam hibáztatásának reflexe belém égett. Ha bármi konfliktusom támad bárkivel bármi miatt, első reflexem az önhibáztatás. Amitől persze megint értéktelennek érzem magam, mardos az önvád, és meg akarom oldani mindenáron a problémát. Miközben folyamatosan mentségeket keresek a másik fél számára. Az őrületbe kergetem ezzel magam. Elmegyek a végsőkig, és amikor hosszú önmarcangolások után arra jutok, hogy nem vagyok hibás, csak akkor esik le, hogy már megint magamra vettem a másik hibáit.

Érdekes dolog ez az önhibáztatás…
Részben én is átéltem. De csak részben. Egészen kiskoromtól kezdve jó gyerek voltam, mindig igyekeztem megfelelni. Én magam is úgy éreztem, amennyire lehet, jó vagyok. Még akkor sem éreztem ezt másképp, amikor már a mindennapjaim része volt az erőszak.
Sosem gondoltam, hogy ha másképp cselekedtem volna, más jövő várt volna rám, úgy érzem, amit tudtam megtettem. Mégis mélyen, legbelül eredendően bűnösnek éreztem magam. Azt éreztem, sosem lehetek elég jó, mégsem találtam meg azt a pontot, ahol hibáztam.
Bármit teszek az életemben, hiába érzem, hogy jól cselekedtem, de folyamatosan gyötör, hogy lehetett volna jobban is.
Mindig jó voltam, de nem elég jó, nekem ez már önmagában elég volt az önostorozásra, mert aki nem elég jó, az rossz, bűnös. Nem hibás, hiszen nem hibáztam, de bűnös voltam a saját szememben.
Tudom, ez a kettő majdnem egy és ugyanaz, az én fejemben mégis kettéválik…

Igen Hajnalka, én is így élem meg... Mi több, ha valaminek nagyon örülök, képes vagyok utána azt érezni, hogy csak képzeltem azt az örömöt, nem is valódi, mert, mert, mert.... Egy hitben élő ismerősöm azt mondta erre, hogy ez a sötét oldal próbája, hogy letérítsen a választott utamról. Lehet akár ez is, én tehetetlenül állok ezzel szemben időnként. Ma már ezt is "megengedem" magamnak és igyekszem, nem beleragadni ebbe az érzésbe. Nincs már kitűzött célom, hogy túllegyek rajta... képtelennek érezném magam a túllépésre mindig... HISZEM? hogy egyik nap már nem lesz bennem, és mellékes számomra, hogy miért nem, mitől múlik el. Csak REMÉLEM, hogy a KEGYELEM átalakítja az érzelmi működésemet És imádkozom ezért a nehéz percekben...

"Egy hitben élő ismerősöm azt mondta erre, hogy ez a sötét oldal próbája, hogy letérítsen a választott utamról."

Jaj! Most mondjam azt, hogy ezt hallgattam 21 évig?

Hajnalkám! Engem sem sikerült meggyőznie...Úgy érzem valami van emögött az egész mögött még, aminek ki kell derülnie... És sajnos a párhúzamosan zajló idegörlő hivatalos eljárások mellett , és gyermekeim szenvedését látva nem vettem még észre...

Azt gondolom, neked még sokkal nehezebb, mert nemcsak a saját terheidet kell cipelned, hanem a gyerekeidét is.
Nekem most azért könnyebb, valamilyen szinten védettebb az életem. De be kell valljam, félek. Félek szembenézni az elfojtásaimmal. De lassan kezd meggyőződésemmé válni, hogy ez az út, ami most megnyílt számomra, nem véletlen. Azt mondja a Biblia (bocsánat, hogy ezzel jövök; muszáj valamibe kapaszkodnom), hogy az Istent szeretőknek minden javukra van. Ha rájövök, mi az, akkor írok majd róla. És ha írok, talán segít másoknak is, neked is.

Sok erőt kívánok neked, Angyalka.

én nagyon hibásnak tartom magamat...a mai napig nem tudom elhinni, hogy 5 évig nem tettem semmit...ezt nem tudom magamnak megbocsájtani..egyet tettem csak, hogy a rendőrségtől próbáltam segítséget kérni, hiába...de többet nem...gyűlölöm a gyerekkori énemet, hogy hagytam, eluralkodjon rajtam a félelem és ezért elfogadtam a helyzetet...